Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 3. kötet, 1979-1984 (Budapest, 1985)

88. A felmondási és a felmentési idő megállapításánál irányadó általános rendelkezések nem tesznek különbséget a munkaviszonyban álló dolgozók között atekintetben, hogy nyugdíjas vagy más munkavállalóról van-e szó [Mt. 27. § (1) bek., Mt. V. 26. § (1) bek., MK 74. sz.J. A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A munkaügyi bíróság helytállóan hivatkozott az Mt. 27. §-ának (1) bekezdésében, valamint az Mt. V. 26. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra, a felperest megillető felmondási idő tartamát illetően azonban téves jogi következtetésre jutott, mivel az alperes kollektív szerződésében és a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 74. számú állásfoglalásában foglaltakat figyelmen kívül hagyta. Elöljáróban utal a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felmondási és a felmentési idő megállapításánál irányadó általános rendelkezések atekintetben sem tesznek különbséget a munkaviszonyban álló dolgozók között, hogy nyugdíjas vagy más munkavállalóról van-e szó. Ezt az álláspontot támasztja alá az MK 74. számú állásfoglalása is, amely szerint a munkaviszonyban álló nyugdíjas mindazokra a járandóságokra jogosult, amelyek azonos feltételek mellett a nem nyugdíjas dolgozókat is megilletik. Olyan hatályos rendelkezés pedig nincs, amely szerint a munkaviszonyban töltött idő tartamától függő felmondási és felmentési idő tartamát a nyugdíjasként dolgozók esetében az általános szabálytól eltérően, oly módon kellene kiszámítani, hogy ebből a szempontból csupán a nyugdíjazás óta munkaviszonyban töltött évek vehetők számításba. Az Mt. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében a legrövidebb felmondási idő 15 nap, a leghosszabb pedig 6 hónap. Ezen a kereten belül a felmondási idő mértékét a munkaviszonyban töltött idő tartamától és a végzett munka jellegétől függően a kollektív szerződésben kell meghatározni. Minthogy az alperes kollektív szerződése meghatározza, hogy a műszaki ellenőr munkakörben dolgozók hány nap felmondási időre jogosultak, a felperest megillető felmondási idő tartamát ugyancsak e szabály szerint kellett volna meghatározni arra is tekintettel, hogy a felperes a felmondás időpontjában az alperes által sem vitatottan 32 és fél évi szolgálati idővel rendelkezett. A munkaügyi bíróság nem ennek megfelelően járt el. Ezen túlmenően a munkavégzés kötelezettsége alóli felmentés tartamának meghatározására vonatkozó általános szabályokat az Mt. 27. §-ának (3) bekezdése, valamint az Mt. V. 30. §-a tartalmazza. E szabályok lényege szerint a kötelező felmentés időtartamát 15—30 nap között a kollektív szerződésben kell meghatározni. A kötelező felmentés tartamára pedig a dolgozót az átlagkeresete illeti meg. A periratok alapján nem állapítható meg, hogy a felperest milyen tartamú kötelező felmentési idő illette meg az alperes kollektív szerződése alapján. E rendelkezés ismeretének hiányában viszont nem dönthetett volna a bíróság atekintetben, hogy a felperest — az őt megillető felmondási idő alatt — hány napra kellett volna a munkavégzési kötelezettség alól mentesíteni. Következésképpen ennek az adatnak a hiányában az sem volt megnyugtatóan elbírálható, hogy a felperest hány napra eső átlagkeresete illette volna meg munkateljesítés nélkül. A munkaügyi bíróság ítélete tehát e körben azon túl, hogy törvénysértő, megalapozatlan is. 98