Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

nek ezt a rendelkezését írásba kell foglalni. Ilyen esetben a munkabért a meghatározott részmunkaidő alapulvételével kell megállapítani. Az Mt. 42. §-ának (1) bekezdése szerint a dolgozónak minden munkaviszonyban töltött naptári évben tizenkét munkanap alapszabadság és a munkaviszonyban töltött idejéhez igazodóan pótszabadság jár. Az alapszabadság és a pótszabadság tekintetében tehát az Mt. 42. §-ának (1) bekezdése olyan korlátozó rendelkezést nem tartalmaz, amely szerint az alapszabadság és a munkaviszony alapján járó pótszabadság csak a teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozót illetné meg. Megerősíti ezt az Mt. V. 17. §-ának már említett (3) bekezdése is, amely lehetővé teszi olyan munkaszerződés megkötését is, hogy a vállalat a dolgozót a munkakörére megállapított teljes munkaidőnek csak egy részére alkalmazza. A kifejtettekből következik, hogy a dolgozót az éves rendes szabadság akkor is megilleti, ha nem teljes munkaidőre alkalmazzák. Ha az ilyen módon alkalmazott dolgozó a hét minden, a jogszabály rendelkezése szerinti munkanapján munkát végez, a szabadság ugyanolyan mértékben megilleti, mint a teljes munkaidővel foglalkoztatott dolgozókat. A rendes szabadság idejére járó átlagkereset azonban ilyenkor csak a munkaidejével arányos időre jár (pl. napi négyórás munkaidővel foglalkoztatottat egy szabadságnapra is négy órai átlagkereset illeti meg). Ha azonban a nem teljes munkaidővel foglalkoztatott dolgozó csak a hét meghatározott napjain végez munkát, szabadságideje is a munkában töltött napokhoz igazodóan arányosan veendő figyelembe (pl. napi négyórás munkaidővel hetenként hat nap helyett csak három napot dolgozik, alapszabadsága tizenkét nap helyett csak hat nap lesz). Természetesen ez a szabály érvényesül a pótszabadságok tekintetében is. A szabadságidőre vonatkozó átlagkeresete ugyanúgy alakul, mint a hét minden napján csökkentett munkaidőben foglalkoztatottak esetében. Az elmondottak nem alkalmazhatók azokra a dolgozókra, akik olyan rövid ideig állnak munkaviszonyban, hogy az évi rendes szabadságuk arányos része egy munkanapot sem éri el [Mt. V. 56. § (2) bekezdés]. A fél munkanapot elérő töredék azonban egész munkanapnak számít [6/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 13. § (2) bekezdés]. (MK 19. számú állásfoglalás.) 47. A munkaviszonyban álló nyugdíjas jogosult mindazokra a járandóságokra, amelyek azonos feltételek mellett a nem nyugdíjas dolgozókat megilletik. A nyugellátások és baleseti nyugellátások folyósítására vonatkozó rendelkezések szerint a munkaviszonyban foglalkoztatott öregségi, rokkantsági és baleseti rokkantsági nyugdíjas nyugdíját mindaddig folyósítani kell, amíg a foglalkoztatás ideje a naptári év folyamán a foglalkoztatási keretet (általában az évi 840 órát) nem haladja meg. Ellenkező esetben — az előírt mértékben és módon — a nyugdíj szüneteltetésének van helye [1975. évi II. tv. 99. §, 17/1975. (VI. 14.) MT számú rendelet 202—212. §, 3/1975. (VI. 14.) SZOT számú szabályzat 132—143. §]. Az a körülmény, hogy a munkaviszonyban álló dolgozó nyugdíjas, a fentiekből kitűnően csak a nyugdíjának folyósítása körében válthat ki korlátozásokat, de nem érinti a munkaviszonya alapján őt megillető járandóságokat, így különösen munkabérét, a szabadságának tartalmára járó díjazását, a munkaszüneti nap miatt kiesett munkaidőre járó átlagkeresetét stb. 87