Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

időben lényegében ugyanolyan körülmények mellett, mint amikor háztartási alkalmazott volt. A rendszeres, személyes munkavégzés munkaviszony fennállására utal és ezt nem zárja ki az együttlakás és a felperes teljes ellátása sem. Napi négyórás munkavégzést vett alapul, ezért havi 1000 forint munkabért állapított meg 18 hónapra és 13 napra, összesen 18 520 forint összegben. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. Az Mt. 22. §-a értelmében a munkaviszony a kinevezés és a választás eseteit kivéve szerződés útján jön létre. A munkaszerződéssel a dolgozó arra kötelezi magát, hogy a munkáltató utasítása szerint rendszeresen munkát végez, a munkáltató pedig kötelezettséget vállal arra, hogy a munkáért járó munkabért megfizeti, valamint a dolgozót a munkaviszonyból folyó egyéb szolgáltatásokban részesíti. Az 1968. január hó 1. előtt hatályos Mt. V. 25. §-a (1) bekezdésének e) pontja és (3) bekezdése szerint a magánmunkáltatónak a háztartási alkalmazottal az egy hétnél hosszabb időre kötött munkaszerződést írásba kellett foglalnia és jóváhagyás végett be kellett mutatnia a községi tanács végrehajtó bizottságának. A be nem mutatott, illetőleg jóvá nem hagyott munkaszerződést a jogszabály semmisnek tekintette. A felek közötti jogviszony — az említett, időközben már hatályon kívül helyezett szabályra, illetve a jelenleg hatályban levő rendelkezésekre figyelemmel — sem tartalmi, sem alaki szempontból nem minősíthető az Mt. szerinti munkaviszonynak. A kialakult és mintegy 20 évig fennálló viszonyban a családi kapcsolatok jellemző ismérvei voltak az uralkodók. Ezt támasztja alá az állandó együtt étkezés, együttlakás, az alperesre tekintettel biztosított külföldi utak, üdülések, amelyek mosással, takarítással, bevásárlással, a gyermekek felügyeletével párosultak és az is, hogy azok tartama alatt a felperes nem részesült munkabér jellegű pénzbeli juttatásban. Továbbmenően a felperes a munkát nem rendszeresen, vagy egy összegben járó munkabér, hanem természetbeni juttatások ellenében végezte (a kétszobás lakás egyik szobájának, a háztartási gépeknek a használata, a teljes ellátás, a rendszeres külföldi utak). A felperes a nyugdíját és a másutt, takarítással megszerzett keresetét ily módon tudta megtakarítani. A felek közötti viszony ugyanakkor nélkülözi a szigorú alá- és fölérendeltséget. Mindez olyan, a munkaviszonytól eltérő jellegű, sajátos jogviszonyra utal, amely a családi együttéléshez, a családi kapcsolathoz áll közel. A felperes tehát végeredményben azt a munkát, amelyből a kereseti igényét származtatja, nem az Mt. 22. §-a alá eső munkaviszonya alapján végezte. Ezért tévedett a munkaügyi bíróság, amikor a felek közötti jogviszonyt nem a tényleges tartalma szerint vizsgálta, hanem azt — egy jellegzetes tartalmi elemet, a munkavégzést kiragadva — az Mt. hatálya alá tartozó munkaviszonynak minősítette. Minthogy a felperesnek — a perben felmerült bizonyítékok alapján — nem sikerült az alperessel fennállott munkaviszonyát és ezzel összefüggésben munkabér igényének alaposságát igazolnia, nem helytálló a munkaügyi bíróságnak az az álláspontja sem, hogy a felperest munkabér illeti meg. (M. törv. II. 10 097/1978. sz.) 62