Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

nek megtérítésére kérte az alperest kötelezni. A döntőbizottság a 6/1975. számú határozatával a panaszát elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy a szilikózis kialakulásában közreható tényezők a vállalat részéről elháríthatatlanok voltak. A munkaügyi döntőbizottság határozata ellen a felperes keresettel fordult a munkaügyi bírósághoz és panaszában előadottaknak megfelelően kérte az alperest a jövedelemkiesésben 1973. május havától jelentkező kárának megtérítésére kötelezni. A munkaügyi bíróság az alperest az 1976. január 1-től november 30-ig terjedő időre egyösszegben 11 331 forint, 1976. december 1-től havi 1542 forint járadék, továbbá 1200 forint részperköltség fizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. A munkaügyi bíróság az ítéletében tényként állapította meg, hogy amikor a felperest 1963. december 1-től a korábbi fejtési munkahelyről fenntartó vájári beosztásba helyezték, ettől kezdve 1000 forintot meghaladó munkabér vesztesége keletkezett. A felperesnek az e keresetveszteség megtérítése iránti igénye elévült. 1973. május 28-án — amikor fenntartó vájári munkakörből fürdőkezelői munkakörbe helyezték és a keresete tovább csökkent — olyan új igénye keletkezett, amely még nem évült el. Az alperes felelőssége pedig fennáll, mert a felperes szilikózis megbetegedését és abból eredő munkaképesség-csökkenését már 1961-ben megállapították, ennek ellenére a felperest váj végi munkahelyre osztotta be, és ott a felperes három hónapig olyan munkahelyen dolgozott, amely szilikózisveszélyesnek minősül és ahol nem lett volna szabad őt foglalkoztatni. Megállapította a bíróság azt is, hogy az új munkahelyén 1975. december 31-ig a felperesnek nem volt keresetvesztesége, mert a munkabérének, valamint az 1/1967. (XI. 22.) MüM— EüM—PM számú együttes rendelet alapján folyósított keresetkiegészítésnek és a társadalombiztosítás alapján kapott baleseti járadékának együttes összege meghaladta azt az összeget, amelyet fenntartó vájárként az időközbeni béremelkedéseket is figyelembe véve megkereshetett volna. Ezért az alperest az 1976. január 1-től számított keresetveszteség megtérítésére kötelezte, mert ez időponttól kezdve volt a felperes keresete, illetőleg összes jövedelme alacsonyabb, mint a fenntartó vájárok átlagkeresete. A munkaügyi bíróság ítélete ellen mindkét fél fellebbezett. A felperes fellebbezésében az ítélet részbeni megváltoztatásával az alperest 1973. május 28-tól kezdődően havi 2000 forint járadék fizetésére kérte kötelezni, az alperes pedig a felperes keresetének teljes elutasítását kérte. A megyei bíróság a munkaügyi bíróság ítéletét a marasztaló részében megváltoztatva a felperes keresetét teljes terjedelmében elutasította. A megyei bíróság az ítéletének indokaiban az üzemi balesetre, illetőleg foglalkozási betegségre alapított kártérítési igények elévülése tekintetében a kialakult ítélkezési gyakorlatra utalt. Eszerint megkülönböztetést kell tenni a keresetkiesésben mutatkozó károsodásnak egymástól viszonylag elkülönülő szakaszai között. Az irányadó átlagkereset és a megváltozott munkakörben elért alacsonyabb kereset közötti különbözetre vonatkozó kárigény elévülése akkor kezdődik, amikor a foglalkozási betegség okozta munkaképesség-csökkenés első ízben okoz keresetcsökkenést. Ez az időpont a felperes esetében 1963. december 1-én következett be, mert ekkor a havi keresete 1500 forinttal csökkent. Ekkor kezdődött a per tárgyául szolgáló igény elévülési ideje, és minthogy a munkajogban az elévülési idő három év, az 28