Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

Ennek keretében vizsgálni kell: az alperes kötelezte-e a felpereseket arra, hogy a kötelező nyitvatartási idő teljes tartamát — ami napi 12 órai munkavégzést jelent — mindketten végigdolgozzák, illetőleg, hogy az alperes ráutaló magatartása folytán kényszerültek-e a többletmunka elvégzésére. E körülmények felderítése érdekében a munkaügyi bíróságnak tanúkat kell kihallgatnia. A közös munkaügyi döntőbizottság tárgyalási jegyzőkönyve szerint ugyanis a felperesek állították, hogy az alperes dolgozója nem volt hajlandó napi nyolc órát meghaladó munkavégzést tükröző jelenléti ívet elfogadni, kijelentette, hogy ha a jelenléti íven nyolc órát meghaladó munkavégzést tüntetnek fel, nem kapnak munkabért. Állították továbbá: az ágazatvezető arra kötelezte őket, hogy a nyitvatartási idő alatt mindketten a boltban dolgozzanak. A felperesek a hosszú napi munkaidő miatt dr. P. B.-nél tettek panaszt, aki — előadásuk szerint — panaszukat azzal a kijelentéssel intézte el: „ ... ha nem tetszik, elmehetnek". Tisztázni kell továbbá, hogy a felperesek valóban kénytelenek voltak-e rendszeresen túlórázni, miután az egészségügyi követelmények miatt a napi nyolc órai munkaidő letelte után nem válthatták egymást, mert a különféle áruféleségek miatt a bolt egy dolgozóval nem volt üzemeltethető. Ha az nyerne megállapítást, hogy a felperesek valóban túlmunkát teljesítettek, s az szükségszerű és indokolt volt, az általuk végzett munkáért mindenképpen ellenértékre, szabadidő megváltásra, vagy pótlék nélküli túlmunkadíjazásra jogosultak. Ezt a jogukat az alperes munkarendjébe felvett szabályozás nem csorbíthatja. Ha viszont a munkarend szerint a felperesek a végzett túlóráikért csupán szabadidő-megváltásban részesülhetnek, az adott esetben a pótlék nélküli túlóradíjazás megfizetése iránt kell intézkedni, miután az alperesnek folyamatban levő felszámolása folytán ma már a felperesek által teljesített túlórák szabadidőben való kiadására nem kerülhet sor. Márpedig ellenérték nélkül a dolgozó általában sem munka, sem túlmunka végzésére nem kötelezhető. (M. törv. II. 10 342/1976. sz.) 174. Túlóradíj illeti meg a dolgozót, ha a munkáltató rendszeresen havi 270 óra munka teljesítésére kötelezi. A havi munkaidőt úgy kell meghatározni, hogy a dolgozó a nagyobb forgalmú hónapokban 270 órát, a többi hónapban pedig ennél lényegesen rövidebb időt töltsön munkában oly módon, hogy az általa teljesített munkaórák száma éves viszonylatban ne haladja meg a heti 48 órás munkaidőkeretet [12/1971. (X. 13.) MÉM sz. rendelet 3. §]. A felperesek 1967 decemberében létesítettek határozatlan időre szóló munkaviszonyt az alperessel, amelynek alapján az alperes borozójában dolgoztak, az I. rendű felperes vezetőként, a felesége, a II. rendű felperes pedig borozóvezető-helyettesként. 1972 májusában az I. rendű felperes és az alperes újabb munkaszerződést kötöttek. Eszerint az I. rendű felperes havi munkaideje 270 óra. A borpoharazóban heti szünnap nincs. Munkabérét az alperes a 12/1971. (X. 3.) MÉM számú rendelet alapján állapította meg. A borozó alkalmazottait minden eladott liter bor és must után 1,70 forint, az értékesített trafikáru, szikvíz és ásványvíz árbevétele után annak 1%-a, a többi áru árbevétele után pedig annak 5%-a illette meg jutalékként. Ennek a jutaléknak 55%-a az I. rendű felperest, 45%-a pedig a helyettesét, a II. rendű felperest illette meg. 278