Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

meg arra az esetre, ha a vállalat veszteséggel zárja az évet. E felelősségnek nem feltétele az illető dolgozó vétkessége, kimutathatóan hibás intézkedése. A mértéke sem igazodik a veszteség keletkezésében történt közrehatáshoz, amit legtöbbször személyenként ki sem lehet pontosan mutatni; a jogszabály meghatározott munkabér visszatérítését írja elő, ha a feltételek bekövetkeznek. Ebből következik, hogy a 9/1969. (XII. 20.) MüM sz. rendelettel kiegészített 7/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 30., 31. §-aira alapított visszatérítést elrendelő intézkedés nem tekinthető kártérítési határozatnak. Nem minősül azonban tévesen kifizetett munkabér visszatérítését elrendelő munkáltatói intézkedésnek sem, mert a dolgozó a munkabért esedékességkor a jogszabályoknak megfelelően vette fel, csak később, a veszteség miatt kellett vele szemben jogkövetkezményt alkalmazni az előírt mértékben. Amennyiben téves kifizetésről lenne szó, a munkáltatónak meg kellene tartani az egyes kifizetések tekintetében az Mt. V. 68. §-ának (1) bekezdésében írt határidőt, illetve ennek túllépése esetén bizonyítania kellene a dolgozó rosszhiszeműségét. Ez az esetek többségében a visszatérítést eleve meghiúsítaná. Az előbbiekre tekintettel a veszteséges gazdálkodás miatt alkalmazott visszatérítési kötelezettség nem vonható az Mt. V. 107. §-a (1) bekezdésének c) pontjában említett esetek közé, így az általános szabálynak megfelelően a dolgozó az elévülési időn belül [Mt. 5. § (1) bek.] munkaügyi vitát kezdeményezhet. A felperes a panaszát a visszatérítésre kötelező határozat kézbesítését követő három éven belül terjesztette elő. Tévedett tehát a munkaügyi döntőbizottság, majd a munkaügyi bíróság, amikor elkésettség miatt elutasította a panaszt, illetőleg a keresetet. (M. törv. I. 10 124/1976. sz., BH 1975/5. szám 212.) 167. I. Veszteséges gazdálkodás esetén személyi alapbércsökkentésnek csak olyan munkakörben lehet helye, amelyben a dolgozók részére éves feladatokért járó prémiumot vagy nyereségprémiumot tűztek ki. II. Nem irható elő személyi alapbércsökkentés a munkások és olyan alkalmazottak esetében, akiknek rendelkezési joga és a nyereség alakulására érdemi befolyása nincs [7/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 30. § (2) bekezdése]. A felperes 1972 novembere óta az alperes alkalmazottja, és az 1975. év egész folyamán főgépészként állott az alperes vállalat alkalmazásában. Szervezetileg a termelési osztályvezető közvetlen irányítása alá tartozott. Az alperes az 1975. gazdasági évet a tartalékalap által nem fedezett veszteséggel zárta, ezért az alperes főkönyvelője és főmérnöke határozatával a felperest a 7/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 30. §-a (1) bekezdésének b) pontjára, valamint az 1971—1975. évi kollektív szerződés 55/b pontjára alapítottan az 1975. évi személyi alapbére 15%-ának megfelelő 6960 forint viszszafizetésére kötelezte. A visszatérítési határozattal szemben a felperes panasszal élt a munkaügyi döntőbizottsághoz, majd ennek elutasító határozata ellen keresetet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz. Kereseti kérelme azon az alapon irányult a visszatérítési határozat hatályon kívül helyezésére, hogy a részéről ellátott főgépészi munkakör a nyereség alakulására jelentős befolyást gyakorló munkakör ténylegesen nem volt. 269