Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)
nyét azonban mind az alperes, mind pedig a panasza folytán eljáró vállalati munkaügyi döntőbizottság alaktalannak találta. A munkaügyi bíróság az ítéletével a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta és az alperest arra kötelezte, hogy 1974. december 13-tól kezdődően fizessen a felperesnek havi 202 Ft járadékot, továbbá 3700 Ft temetési költséget és annak 1975. január 1-től járó 5%-os kamatát. Rámutatott a munkaügyi bíróság arra, hogy a felperes követelése olyan önálló igény, amelynek jogi sorsát nem érinti az a tény, hogy néhai férje keresetét a bíróság — annak idején — elévülés címén elutasította. Ezért a felperes igénye nem évült el, és miután az Igazságügyi Orvosszakértői Iroda szakvéleménye értelmében a felperes férjének halála és foglalkozási megbetegedése között a közvetett okozati összefüggés fennáll, a munkaügyi bíróság a keresettel érvényesített és összegszerűségében nem vitatott teljes kár megfizetésére kötelezte az alperest. Fellebbezés folytán az ügy a másodfokú bíróság elé került, amely jogerős ítéletével az első fokú ítéletet megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolásának lényege szerint a felperesnek mint hozzátartozónak, az igénye szorosan kapcsolódik a jogelődjét megillető joghoz. Mivel a jogelőd kártérítési igényét a bíróság elévülés miatt jogerősen elutasította, a felperesnek a jogelőd jogához kapcsolódó követelését — a megállapított elévülésre figyelemmel — nem lehet önállóan érvényesíteni. A felperest nem illetheti meg több jog, mint amennyit néhai férje gyakorolhatott. Ebből következően a felperes igénye ugyancsak elévült. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. A perben azt a kérdést kellett eldönteni, hogy a foglalkozási megbetegedést (üzemi balesetet) szenvedett dolgozó által a munkáltatójával szemben támasztott kártérítési igény elévülése egymagában eredményezheti-e annak megállapítását, hogy a 4/1967. (VI. 8.) MüM sz. rendelettel módosított 2/1964. (IV. 3.) MüM sz. rendelet (a továbbiakban: R.), 7. §-ának (1) bekezdésére alapított hozzátartozói igények is elévültek. Ennek a kérdésnek az elbírálásánál — a Legfelsőbb Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően — kétségkívül az a helyes kiindulópont, hogy a dolgozó által a munkaviszonya keretében elszenvedett egészségi sérelemből többféle kártérítési igény keletkezhet, amelyek nem feltétlenül egyidejűleg merülnek fel és válnak esedékessé. Ha tehát ugyanabból a sérelemből több és egymástól eltérő időpontban esedékes kártérítési igény származik, ezek elévülési idejét egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától kezdődően, külön-külön kell számítani. Az ily módon elkülönülő igények valamelyikének elévülése — ehhez képest — nem érinti a később keletkező követelés elévülését. Ezek az általános elvek abban az esetben is alkalmazandók, amikor a sérelemre hivatkozva már nem a dolgozó, hanem — az R. 7. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint — annak hozzátartozója érvényesít kártérítési követelést. A dolgozó halálának bekövetkezésével, illetve az ebből eredő költségek és kiadások felmerülésével keletkezett hozzátartozói igények elévülését tehát nem befolyásolja a dolgozó által még életében érvényesített igények esetleges elévülése, éspedig annál kevésbé, mivel a hozzátartozó a sérelemmel okozati összefüggésben levő saját kárát, vagyis az elkülönülő igényt ér21