Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

A munkaügyi bíróság a munkaviszony helyreállítására irányuló döntését a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 95. számú állásfoglalásában foglaltakra alapozta és az alperes részéről joggal való visszaélést állapított meg. Kifejtette, hogy K. L. üzletvezetőnek meg kellett volna indokolnia, hogy a korábbi hozzájárulásával alkalmazott felperesnek az egységből való elhelyezését miért kívánja. A felperes alkalmazásához történt hozzájárulás visszavonása esetén a dolgozót el kell helyezni, munkaviszonyának megszüntetésére csupán ilyen alapon nincs lehetőség. A munkaügyi bíróság álláspontja szerint a joggal való visszaélés megmutatkozott abban is, hogy K. L. a munkaügyi bíróság korábbi ítéletében foglaltakat önként nem volt hajlandó végrehajtani. Magatartása azt célozta, hogy a felperes munkaviszonya megszűnjön. Mivel a bíróság az Mt. 2. §-a alapján a joggal való viszszaélést megállapította, ezért az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdésére hivatkozva 5330,82 Ft kiesett időre járó munkabér megfizetésére is kötelezte az alperest. A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. I. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma 95. számú állásfoglalása szerint a vállalati felmondási jog gyakorlása jogellenessé válik abban az esetben, ha az bizonyítottan társadalmi rendeltetésével össze nem férő célból, esetleg bosszúból, zaklatásszerűen történt, illetve nyilvánvalóan ilyen eredményre vezet. A munkaügyi bíróság az alperes részéről megállapította ugyan a joggal való visszaélést, erre nézve azonban aggálytalan, kellő részletességű tényállást nem állapított meg. A munkaügyi bíróság elmulasztotta annak felderítését, hogy K. L. üzletvezető konkrétan milyen okok miatt vonta vissza a felperes alkalmazásához történt hozzájárulását. V. L tanú szerint K. L. a felperessel nem volt hajlandó együtt dolgozni, de hogy miért nem, erre nézve a tanú sem nyilatkozott. Az alperes második felmondási indokként úgynevezett minőségi cserére hivatkozott, amelynek keretében a felperes munkakörét már április 1-ével mással töltötte be. Nem vizsgálta a munkaügyi bíróság, hogy a felperes helyett alkalmazott üzletvezető-helyettes valóban rendelkezik-e a szükséges képesítéssel. Nem ellenőrizte a felperesnek azt a védekezését sem, hogy az alperes a képesítés megszerzésére korábban nem hívta fel és ezt a körülményt előzőleg nem is kifogásolta. II. A munkaügyi bíróság ítélete a munkabér megfizetésére kötelező részében megalapozatlan is. A bíróság az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján elmulasztotta annak vizsgálatát, hogy a felperes időközben létesített-e új munkaviszonyt. Ha igen, akkor az átlagkereset kiszámításánál le kell vonni azt az összeget, amelyet a felperes időközben megkeresett. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 15. számú állásfoglalása szerint a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén a dolgozó a keresetveszteségének elhárítása vagy csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az tőle személyi és egyéb körülményei figyelembevételével a társadalmi tulajdon megóvásának szem előtt tartásával elvárható. A munkaügyi bíróságnak ezért tisztáznia kellett volna, hogy a felperes az elhelyezkedést egyáltalán megkísérelte-e. Megtett-e minden tőle elvárhatót a keresetveszteségének csökkentése érdekében. (M. törv. II. 10 399/1977 sz BH 1978/9. szám 399.) 172