Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

Az Mt. 34. §-ának (3) bekezdése szerint a dolgozó az utasítás teljesítését abban az esetben tagadhatja meg, ha annak végrehajtása az egészségét vagy testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztetné, vagy egyébként az érdekeit védő jogszabályba ütközik. Ez utóbbi rendelkezéssel összefüggésben az ÁBEO 2.1 pontja előírja, hogy a dolgozót csak olyan munkával szabad foglalkoztatni, amelyre az egészséges, biztonságos munkavégzés szempontjából szellemileg, fizikailag és egészségileg alkalmas, továbbá az előírt, illetve a szükséges szakmai és munkavédelmi ismereteket elsajátította. A 6/1967. (X. 8.) SZOT számú szabályzat 11. §-ának (2) bekezdése szerint pedig a munkába állításkor történő oktatáson kívül munkavédelmi oktatásban kell részesíteni a dolgozót a munkakörülmények jelentős változása esetén is. A felhívott jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel a munkaügyi bíróságnak a munkahelyi körülmények felderítése útján és orvosszakértő igénybevételével azt kellett volna tisztáznia, hogy az adott munkahelyen történő munkavégzés a felperes egészségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztette-e, továbbá alkalmas volt-e a felperes fizikai és egészségi szempontból az itt történő munkavégzésre. Tisztázásra szorul az is, hogy az átirányítás előtt kötelező volt-e az orvosi vizsgálat, a felperes ugyanis ezzel kapcsolatban arra hivatkozott, hogy a KÖJÁL előírása szerint a szóban levő munkahelyen történő foglalkoztatást orvosi vizsgálatnak kell megelőznie. A szükséghez képest — ha az előzőekben részletezett körülmények felderítésével a felperes követelésének jogalapja kérdésében nem lehetett volna megnyugtatóan állást foglalni — azt is tisztáznia kellett volna: a felperes új munkahelyén a munkahelyi körülmények olyannyira jelentős mértékben eltértek-e a korábbi munkahelyének körülményeitől, hogy az indokolttá tette az újbóli munkavédelmi oktatását. A munkaügyi bíróság mindezeket a körülményeket megfelelően nem tisztázta és így megalapozatlanul foglalt állást az átirányítás jogossága kérdésében. Amennyiben az előzőekben részletezett körülmények felderítése útján az állapítható meg, hogy a felperes jogosan tagadta meeg az új munkahelyén a munkavégzést, azt is vizsgálni kell, hogy mennyiben tett eleget az Mt. V. 39. §-ának (2) bekezdésében ilyen esetben előírt annak a kötelességének, hogy munkavégzés céljából továbbra is rendelkezésre álljon és a jogszerű utasításokat teljesítse. Ennek körében annak van jelentősége, hogy a felperes mikor és milyen módon tette meg a kifogásait az új munkahelyével kapcsolatban, mikor és milyen lépéseket tett a sérelmesnek tartott helyzet megváltoztatása érdekében és milyen alperesi magatartás után hagyta abba a munkavégzést. Ha ezek után az állapítható meg, hogy a felperes az utasítás teljesítésének jogos megtagadása következtében nem végzett munkát, s bár a rendelkezésreállási kötelezettségének az elvárható módon eleget tett, az alperes azonban nem tett semmit az egészséges és biztonságos munkavégzés követelményeinek megfelelő foglalkoztatása érdekében, az Mt. V. 39. §-a (2) bekezdésének második mondatában foglalt rendelkezés értelmében az ennek folytán kiesett időre az átlagkeresete megilleti a felperest. Mindezeknek tisztázása után lehet csak állást foglalni abban a kérdésben, hogy a munkaviszonyt melyik fél szüntette meg jogszerűtlenül: a felperes azzal, hogy a munkavégzési kötelezettségét megtagadva távol maradt a munkahelyétől és felhívás ellenére sem vette fel a munkát, amely körülményre figyelemmel az alperes a kollektív szerződés idevonatkozó rendelkezésére is 209