Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

időpontjában felettesével megállapodott, aki a szabadságot engedélyezte. A külföldi utat ennek megfelelően előkészítette, férje és egy másik házaspár is szabadságát erre az időpontra vette ki. A munkáltatót nem érte sérelem azzal, hogy később tért vissza munkahelyére, sőt éppen a munkáltató intézkedése akadályozta őt komoly indok nélkül a szabadságához fűződő jogai gyakorlásában. A munkaügyi döntőbizottság a panaszt elutasította. A felperes a keresetében fenntartotta a panaszában már előadottakat és kérte a munkaügyi döntőbizottság határozatának megváltoztatását, továbbá a háromnapi távolléte idejére mint szabadságra munkabér kifizetését. A munkaügyi bíróság íteletével a munkaügyi döntőbizottság határozatát megváltoztatta és a felperest a fegyelmi büntetés alól mentesítette. Az ítélet indokolásában a munkaügyi bíróság megállapította, hogy az alperes a felperes szabadságkérelmét tudomásul vette, a kiadás időpontjának megváltoztatására azonban a dolgozóval nem állapodott meg. A munkaügyi bíróság állásfoglalása szerint a leltározás nem tekinthető olyan rendkívüli oknak, amely miatt a felperes szabadságát az általa tervezett időpontban nem lehetett volna kiadni. Az sem bizonyított, hogy az alperes a felperes helyettesítéséről szabadságának időtartamára nem tudott volna gondoskodni. A munkaügyi bíróság szerint a felperes szabadság kiadása iránti kérelmének eldöntésénél az alperesnek figyelemmel kellett volna lennie arra, hogy a felperes 1974. július 13-án, amikor tudomására hozta az osztályvezető, hogy csak három napot engedélyez, a külföldi útját nem tudta megváltoztatni, az alperes viszont az úti program módosításával kapcsolatos költségek megtérítését nem vállalta. A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás megalapozatlan. A fegyelmi határozat szerint a felperes július hó elején megbeszélte felettesével, B. Á. műszaki osztályvezetővel szabadsága kivételének időpontját és eszerint szabadságát július 15-től július 25-ig szándékozott igénybe venni. Tényként kell tehát megállapítani, hogy a felperes és az alperes illetékes vezető megállapodtak abban, hogy a felperes mely időszakban jogosult a szabadságát igénybe venni. Az Alkotmány 56. §-ának (1) bekezdése szerint a Magyar Népköztársaság biztosítja állampolgárai számára a pihenéshez való jogot. A (2) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy „Ezt a jogot a Nagyar Népköztársaság a munkaidő törvényes megállapításával, fizetéses szabadság biztosításával, az üdülés megszervezésének segítségével valósítja meg". A Munka Törvénykönyve 42. §-ának (1) bekezdése határozza meg, hogy a munkaviszonyban álló dolgozók milyen mértékű szabadságra jogosultak. Az Mt. V. 56. §-ának (3) bekezdése pedig előírja, hogy a szabadság kiadásának időpontját a vállalat határozza meg, ennél a dolgozó kívánságára a lehetőségekhez képest figyelemmel kell lenni. Ez utóbbi jogszabály végrehajtása tárgyában rendelkezik a 6/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 15. §-ának (1) bekezdése, amely szerint: ,,A szabadság kiadásának időpontját a kollektív szerződés eltérő rendelkezésének hiányában legkésőbb a kiadás előtt egy hónappal kell közölni. A kiadás időpontját a vállalat csak a dolgozóval történő megállapodás vagy rendkívüli ok miatt változtathatja meg." A peres iratok alapján nem vitás, hogy az alperes a felperessel nem ál256