Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

telte előtt — szüntette meg, ennek pedig ugyanolyan következményei vannak, mint a fegyelmi elbocsátásnak. A munkaügyi bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A munkaidő és pihenőidő egyes kérdéseiről szóló módosított és kiegészített 6/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 16. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a dolgozó munkaviszonya év közben szűnt meg és abban az évben a vállalatnál eltöltött idővel arányos szabadságát nem kapta meg, azt pénzben kell megváltani. Sem ez a jogszabály, sem más jogszabályi rendelkezés olyan korlátozást nem tartalmaz, amely a munkaviszonyát jogellenesen megszüntető vagy fegyelmi úton elbocsátott dolgozó esetében kizárná a szabadság pénzbeni megváltását. Az Mt. 31. §-ának (2) bekezdése értelmében a munkaviszonyát jogellenesen megszüntető dolgozót úgy kell tekinteni, mintha munkaviszonya fegyelmi elbocsátás folytán szűnt volna meg. A fegyelmi elbocsátás azonban nem jár azzal a következménnyel, hogy a dolgozó elveszti a munkaviszonya megszűnéséig eltelt idővel arányos és ki nem vett szabadságának megváltására vonatkozó igényét. Az Mt. V. 88. §-ának (3) bekezdése értelmében az elbocsátást kimondó figyelmi határozat jogerőre emelkedése után három évig az elbocsátás előtt munkaviszonyban töltött időt számításon kívül kell hagyni. Eszerint a fegyelmi elbocsátásnak, valamint a munkaviszony jogellenes megszüntetésének szabadság szempontjából az a következménye, hogy nem illeti meg a dolgozót az előzően munkaviszonyban töltött idő alapján járó pótszabadság. Nem érinti azonban ez a rendelkezés a dolgozónak az alapszabadságra és egyéb jogcímen járó szabadságra vonatkozó igényét, s úgyszintén nem érinti az elbocsátás előtti munkaviszonya alapján járó szabadság megváltása iránti igényét. A felperest az 1973. teljes évre tizenkét munkanap alapszabadság és mint tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorút az Mt. V. 50. §-ának (1) bekezdése alapján hat nap pótszabadság illette volna meg. Ezeknek a munkaviszonya megszűnéséig az évben a munkáltatójánál eltöltött idővel arányos része hat nap s minthogy szabadságot nem vett ki, az alperesnek azt pénzben kell megváltania. Törvénysértő tehát a munkaügyi bíróság ítélete, amellyel elutasította a felperesnek a ki nem vett szabadsága pénzbeni megváltása iránt indított keresetét. (M. tőrv. I. 10 232/1973. sz., BH 1974/8. szám 352.) 107. Idény munkarend alkalmazása esetén — a szabadság kiadásának időpontjában alkalmazott munkaidőkerettől függetlenül — az éves szinten alapul vett heti átlagos munkaidő egy munkanapra jutó átlagát kell a szabadságnapra számításba venni [6/1967. (X. 8.) MüM sz. r. 14. §-a, 32/1967. (Ép. Ért. 39.) ÉVM sz. r. 10. § (3) bek.]. A felperesek gépkocsivezetői munkakörben dolgoznak az alperesnél. Az alperes 1972 végén közölte a felperesekkel, hogy munkaidő-beosztásuk a jövőben megváltozik. Október 1-től április l-ig a havi munkaidejüket 190 órában, április 1-től október l-ig pedig 230 órában állapította meg. Így éves szinten a havi átlagos munkaidő 210 óra és a dolgozók minden héten szabadszombatosak. Az alperes a felperesek évi rendes szabadságából — annak tartamától függően — két-három, illetve négy napot vont le, tekintettel a hetenkénti szabadszombatokra. A felperesek az 1973. évre járó rendes szabadságukat már ennek megfelelően kapták meg. 253