Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

bekezdése az ezzel kapcsolatosan elszenvedett joghátrány teljes jóvátételét (reparációját) írja elő. A teljes jóvátétel biztosítása azonban nem jelentheti azt, miszerint a dolgozó addig is, amíg döntés születik abban a kérdésben, hogy a munkaviszony megszüntetése valóban jogellenes volt-e, a saját ügyében teljes vagy meg nem indokolható tétlenséget tanúsítson. Erre utal az Mt. V. 33. §-ánák (1) bekezdése is, amikor félreérthetetlenül úgy rendelkezik, hogy nem kell megtéríteni a munkabérnek és az egyéb járandóságnak, valamint a kárnak azt a részét, amely máshonnan megtérül, vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna. Így a dolgozó munkaviszonyának jogellenes megszüntetése után azonnal köteles tőle telhetően mindent megtenni munkaügyi vitájának gyors elintézése és újabb elhelyezkedése érdekében. Ebből következik, hogy indokolatlanul nem késlekedhet a felmondó határozat elleni panasz benyújtásával és így kellő alappal remélheti, hogy munkaviszonyát gyorsan helyreállítják. Ha a munkaügyi döntőbizottság a panaszt elutasította, a dolgozónak már számolnia kell azzal, hogy újbóli munkába állítása elhúzódik. Ezért ezt követően már elhelyezkedési kötelezettség terheli, ennek érdekében elvárható tőle a célravezető intézkedések megtétele. Ezt fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiuma a 15. számú kollégiumi állásfoglalásban is. Jelen perben az alperes a dolgozó munkaviszonyát ténylegesen 1974. február 28-ával szüntette meg — a munkakönyvét is kiadta —, a felperes a panasz benyújtásával nem késlekedett, munkaügyi vitájában 1974. március 4-én a munkaügyi döntőbizottság már határozatot hozott. Ettől az időponttól tehát a dolgozót elhelyezkedési kötelezettség terhelte (MK 15. sz. állásfoglalás). A munkaügyi bíróság nem vizsgálta, hogy a felperes 1974. március 4-ét követően a tőle elvárható módon megtett-e mindent a lehetséges és számára alkalmas munkahelyen történő elhelyezkedése érdekében. Akkor járt volna el körültekintően a bíróság, ha a Pp. 3. §-ának (1) bekezdésében, s 164. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alapján hivatalból is törekszik a való helyzet felderítésére. Meg kellett volna keresnie a munkaközvetítő irodát, volt-e munkaalkalom a felperes számára, milyen munkakörökben és hol. Ha ezek után az állapítható meg, hogy a dolgozó munkaalkalom hiánya miatt nem tudott elhelyezkedni, a kiesett időre elmaradt munkabérét meg kell állapítani. Ellenkező esetben viselnie kell — éppen a kellő gondosság elmulasztása miatt — ennek következményeit. Ellentmondásos is egyben a munkaügyi bíróság ítélete, mert bár indokolásában megállapította, hogy a felperes az elhelyezkedést, új munkaviszony létesítését meg sem kísérelte, mégis elmaradt munkabére 50%-ának kifizetésére kötelezte az alperest. Az elhelyezkedési kötelezettség elmulasztása tárgyában tett megállapítása megalapozatlan. (M. törv. II. 10 533/ 1974. sz.) 83. Ha a bíróság a munkaviszonyt helyreállítja, hivatalból kell döntenie az elmaradt munkabér kifizetésének kérdésében is [Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdése]. A peres felek 1972. szeptember 4-én határozott időtartamú munkaszer229