Mátyás Miklós (szerk.): Katonai büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok. 1973. január-1978. október (Budapest, 1979)

az a magánindítvány hiánya miatt nem volt üldözhető. Erre figyelemmel a Btk. 19. §-ának g) pontjában, illetve a 27. §-ában foglaltak alapján büntethetőséget kizáró okból kellett volna a Be. 213. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írtaknak megfelelően az eljárást megszüntetnie. Tekintve azonban, hogy az első fokú bíróság végzése érdemben helyesnek mutatkozott, a Legfelsőbb Bíróság — a megszüntetés alapjául szolgáló ok kijavítása mellett — a fellebbezési óvást elutasította. (Legf. Bír. Katf. III. 408/1973. sz.) (9/1974.) 19. Magánindítvány joghatályossága tárgyában is csak megalapozott tényállás alapján lehet állást foglalni. Az első fokú bíróság a terhelt bűnösségét magánlaksértés vétségében állapította meg, s ezért 3000 forint pénzbüntetésre ítélte. A megállapított ítéleti tényállás szerint a budapesti öröklakás V. P. terhelt és V. P.-né magánvádló közös tulajdona. A bíróság nevezettek házasságát 1973-ban felbontotta és a lakáshasználat kérdésében akként határozott, hogy a mellékhelyiségek közös használata mellett a terhelt és a magánvádló egy-egy szobát használhatnak. A magán vádló 1971 augusztusa óta ténylegesen nem lakott a lakásban és S. M.-mel létesített élettársi kapcsolatot. 1971. évben a terhelt a lakás ajtózárát kicseréltette és ezzel megakadályozta, hogy a magánvádló a lakásba bejusson. Az esettel kapcsolatos államigazgatási eljárás során 1974. január 24-én karhatalmi végrehajtás keretében a lakáson levő ajtózárakat hivatalosan kicserélték és a kulcsok egyegy példányát a terheltnek, illetve a magánvádlónak átadták. Ezt követően — pontosan meg nem határozható időben — a terhelt újból kicseréltette a zárakat, s bár a magánvádló 1974 júniusában és júliusában több esetben megkísérelte a lakásba való bejutást, oda nem engedte be. A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet annyiban változtatta meg, hogy a pénzbüntetést 1500 forintra mérsékelte. A határozatok ellen emelt törvényességi óvás alapos. Az első fokú bíróság ítéletének tényállásában azt állapította meg, hogy a terhelt 1974. január hó 24. napját követően újból kicserélte a lakás ajtózárát és ezzel meghiúsította, hogy a magán vádló 1974 júniusában, illetve júliusában a lakásba bejusson. A terheltnek azt a következetes védekezését, mely szerint újabb zárcserére nem került sor és a magánvádló is rendelkezik a hatóság által kicserélt zár kulcsaival, az első fokú bíróság a magánvádló és élettársa, S. M. vallomása alapján vetette el. Az eljárás anyagából azonban az állapítható meg, hogy a magánvádló és élettársa által tett előadások több vonatkozásban ellentmondóak, aggályosak, s így vallomásaikra alapozottan megnyugtató tényállást nem lehet megállapítani. A magánvádló feljelentésében azt adta elő, hogy 1974. július 2-án egy alkalommal bent járt a lakásban, amikor azonban ugyanezen a napon ismételten visszatért, őt a terhelt nem engedte be, sőt a kihívott rendőrökkel szemben is fenyegető magatartást tanúsított. Ezt követően, 1974. július 16-án délután kívánt újra a lakásba bemenni és ekkor észlelte, hogy a terhelt „a bejárati ajtóra új zárat szereltetett fel", amelyhez saját kulcsát nem 29. § 23