Bencze Lászlóné: Gyermekelhelyezés, gyermektartás (Budapest, cop. 2001)
viszonyaikat. Ilyenkor is a családot rendező jogi szabályok jutnak tehát érvényre, csak nem külső kényszer által, hanem saját, belső döntés alapján. A saját elhatározáson alapuló jogkövetésben kétségtelenül nagy hatásuk van az erkölcsi parancsoknak, az egzisztenciális szempontoknak, stb., eredményében azonban a család életében ilyenkor is a jog szerinti elvárások valósulnak meg. A család végleges felbomlásának folyamata nem a házasság felbontására vonatkozó elhatározással kezdődik meg, és a teljes különválás nem zárul le a házasság bírói felbontásával. Kétségtelen, hogy a szülők hosszabb-rövidebb ideig érlelődő, végül feloldhatatlanná váló konfliktusa, mely az együttélés megszakadásához vezet, a házasfelek életében is megterhelő, válságos időszakot jelent. A család szétesésének nyílt vállalását: a válást megelőző események azonban minden esetben hatással vannak a gyermek életére is. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermek érdeke a válás mindenáron történő elkerülése, a teljesen feldúlt, működésképtelen házasságok fenntartása lenne. Az ilyen kapcsolatok mesterséges fenntartása ugyanis szintén károsító hatású, a gyermekben szerepjátszást, megalkuvást, távolságtartással járó befeléfordulást vagy éppen valamelyik szülővel kapcsolatos nem kívánatos azonosulási kényszert válthat ki. Sikertelen, perspektívátlan házasságok esetén tehát a gyermek szempontjából sem a válás szükségszerűségének tagadása a megoldás, hanem azoknak az elsősorban erkölcsi szabályoknak a megfogalmazása, melyek a szülők konfliktusában vétlen és tehetetlen gyermek szempontjait tekintik irányadóknak, és amelyek a szülők, vagy egyikük kellő felelősségtudata hiányában a jogi szabályozás érvényre juttatásával kényszeríthetők ki. A családi kapcsolat menthetetlen felbomlása esetén két olyan kérdéssel kell szembenézni, amely alapvetően érinti 14