Bencze Lászlóné: Gyermekelhelyezés, gyermektartás (Budapest, cop. 2001)
A saját tartásukra és ellenszolgáltatás nyújtására is képtelen személyek létfenntartását biztosítja a törvényen alapuló tartás jogintézménye. A törvényes tartás is minden esetben időszakonként visszatérő szolgáltatások kötelezettségét jelenti. A szerződéses tartással szembeni sajátosságai, hogy minden esetben ellenszolgáltatás nélküli, azaz ingyenes szolgáltatásokra vonatkozik, teljesítése vállalás nélkül is kikényszeríthető, a jogosult részéről pedig csak olyan mértékben követelhető, amennyiben az az ő szükséges tartását kielégíti, illetve - a kiskorú gyermek tartását kivéve - a kötelezett létfenntartását nem veszélyezteti, és ezen felül a nagykorú tartást igénylő személy oldaláról bizonyos erkölcsi elvárásoknak megfelelő magatartást feltételez. A törvényen alapuló tartást a Csjt. a hozzátartozói kapcsolat két esetkörére szabályozza. A Csjt. 21-22. §-ai, illetve a 32. § (3) bekezdése rendelkezik a volt házastárs, illetve a különélő házastárs tartási jogosultságáról, illetve kötelezettségéről, míg a 60-69/D. §-ok tartalmazzák a rokontartásra vonatkozó törvényi előírásokat. A különbségtétel alapja, hogy a Csjt. 34. §-a a házastársat nem tekinti rokonnak, a rokonságot a vérségi származás, illetve összetartozás ismérveinek megfelelően rendszerezi. (A rokonsággal azonos családi köteléket hoz létre az örökbefogadás is.) A házastársnak, mint a legközelebbi hozzátartozónak az elsődleges tartási felelősségét azonban a Csjt. 60. §-ának (1) bekezdése a 21., 22. §-ban, illetve a 32. § (3) bekezdésében foglaltakon túlmenően is nyilvánvalóvá teszi. Nincs akadálya annak, hogy olyan családi, rokoni kapcsolatban álló személyek kössenek egymással tartási (életjáradéki) szerződést, akik közül az egyik a másikat törvény alapján is köteles lenne eltartani (pl. leszármazó a szülőkkel). Ennek a törvényen alapuló tartásra kihatása lehet: pl. a 133