Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1901
38 elesett, az erdélyiek kérésével a Tokaj melletti Rakomazuál táborozó nádorhoz küldötte Bánffyt. Wesselényi azonnal tudatta ő felségét Erdély szorult helyzetéről, melyből csak az ő segedelmével varható szabadulás.1) De mialatt e felett tanakodtak Bécsben, Várad elesett. De azért Kemény bízott, hogy Rákóczy elveinek lehet a harczosa s csak a kedvező pillanatot várta, hogy felléphessen. Ez nem is sokáig késett. A Rákóczy Erdélyben maradt liivei nem igen hajoltak meg a török fogságból kiszabadult Barcsaynak, mit ez kemény üldözéssel viszonzott.1 2) De még más körülmény is járult a kedélyek elkeseredéséhez. A székely székek, jelesen a csíki, sepsi, kézdi és orbai, a fejedelem erőszakos eljárása miatt fellázadtak s leülték Barcsayhoz szító tisztjeiket. De ezért keservesen lakoltak ; a Bárót és Köpecz közti Csemeréten súlyos vereséget szenvedtek a Barcsay Gáspár hadaitól ;3 4) a nov. 10-én megnyílt országgyűlés pedig egyik sarkalatos ősi joguktól fosztotta meg akkor, midőn kimondó, hogy ezután a székely székek főkapitányai idegenek is lehetnek.*) Az immár ezután lefolyó tragoediának ezen felkelés volt a prológusa Mert bizony csak tragoedia volt a Kemény János fejedelemsége, mely örök példája marad annak, mint lehet valaki az elhanyagolás, az üres biztatás áldozata. Erdély ekkori törvényes fejedelme gyáva, tehetetlen, ember, ki nem tudja ellensúlyozni a török túlkapásait azzal, hogy a némettel is összeköttetésben álljon. így jut Erdély a végletekbe: a török párt ellen a német párt lép fel, de a játékot az utóbbi veszíti el az irányadó körök hanyag és tapintatlan magatartása miatt. Teleki csak eddigi eljárásához maradt következetes, midőn Keményhez sietett Aranyos-Medgyesre. A lengyel háború hőse, ki most Erdély megszabadítására sietett, nem sokat habozott. A némettől tényleges segítséget nem nyert ugyan, de bízott a nádor biztatásában. Nov. 22-én manifes- tumot bocsátott ki, melyben felsorolván az országnak és Rákóczy híveinek Barcsaytól szenvedett kárait, indokolja bejö1) Bethlen I. 195, 196. 112) Szalárdi 596. 1. 3) Bethlen I. 197—201. 11. 4) Az erről szóló t -cz. Magyar Terv. Tár. VII. k. 115, 1.
