Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1899

I Bevezetés.

—^—

Egy mesés, bűbájos világba akarom vezetni az olvasót, hol vitéz leventék csudaszép tündérekért és csillagos homloké királykisasszonyokért szörnyűséges sárkányokkal viaskodnak, hol a szív érzései zengő dalban olvadnak fel, s az édes-bús, vagy vidám és pajkos nóták versenyt feleselnek a madarak csattogásával, hol tiszta a levegő s a zugó patak, ragyogó a szín, üde az emberszív s a hangulat: a népköltészet világába.

E világnak, szép Tündérországnak lakóit a nép alkotja, mely ma csak egy része a nemzetnek, bár hajdanán az egész nemzet vala az.

Volt idő, mikor ugyanaz a nyelv hangzott mindnyája ajkáról, mikor a bíborpalástos fejedelmet is, az egyszerű pásztort is ugyanaz a dal lelkesítette, mikor a történetiró tanúsága szerint: „A magyar nyelv még egyformán folydo- gált a parasztnak és az urnák szájából“.

Ez az idő rég letűnt. Idő múltával az egész nemzet testéből kivált egy kisebb rész, mely eszmevilágát magasabb körökben kereste és találta és lett belőle a müveit osztály. A nagyobb rész megmaradt annak a mi volt, megmaradt életdús őstalajnak, mely gazdagon termette s termi ma is egyszerű, szép virágait, a népköltészet üde virágait.

Népköltészetünk gazdag tárházába van egymásra halmozva népünk gondolat — és — érzelem — világának jóformán minden mozzanata, jellemének minden vonása. A dalokban szinte halljuk a népnek szívdobogását, a népmondákban a nemzet hagyománya, a közmondásokban, és találós mesékben eredeti észjárása, életfilosofiája és nevelési elve nyilatkozik meg; a népmesékből megtanulhatjuk, hogy milyen a hite, milyen a szokása és minők az erkölcsi törvényei, szóval: a népköltészet tükör, melyben tisztán látjuk a nép anyagi és lelki életének képét.

l*