Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-03-01 / 2. szám

VASÁRNAP, MÁRCIUS 4. — Olvassuk: Máté 13:24-30.

„Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő ( a búza és a konkoly) az aratásig.” (Máté 13:30)

A tó kiolvadt vize mellett sétáltam. A kora tavasz ígéretes levegőjét szívtam magamba. Úgy éreztem, hogy minden változás alatt a Teremtő újulást hozó parancsszavára.

Egy ilyen napon a békés vidéki környezetben nehéz elhinni, hogy gonoszság is létezik. Háborúk vannak, éhség szedi az áldozatait, kínzásoknak a rémségei folytatódnak. Valahogy nem tudtam összeegyeztetni azt a szépséget, isteni jóságot, amit magam körül láttam, éreztem azzal a gonoszsággal, ami a világban van. Hogyan engedheti meg Isten a gonoszság létezését? És tudom, hogy Isten áldott gyermekeit is zavarta e kérdés. Jób és a zsoltáríró is panaszkodtak, mintha Isten igazságtalan lenne. Ahogy a hangulatom kezdett elromlani, tovább sétáltam. Körülöttem a fák még csupaszok voltak, a fű még barna volt, mégis a tavasz ígéretének az illata ott érződött a levegőben. És akkor hirtelen észrevettem, hogy a szürke, kemény földön kinyílt egy kicsi lila krókusz. Van reménység! Valaki munkálkodik a szépért, a jóért a világban.

A búza és a konkoly példázatában Jézus is ezt mondja el nekünk. Igaz, a jó és gonosz együtt nő ebben a világban egészen az ő visszajöveteléig, de van jó is. A kicsi lila virág és Jézus példázata azt hirdetik, hogy mi mik lehetünk a környezetünkben: Ragyogó ellentét, kiemelkedő különbség. A reménység színe a konkoly mellett. Fogadjuk szívünkbe a tan it ást.

IMÁDKOZZUNK: Óh, Urunk, jóság és gonoszság egyformán körülvesz minket. Add meg nekünk azt a hitet, hogy nem a gonoszságé az utolsó győzelem, a jóság érvényesül Krisztus hatalmán és jelenlétén keresztül. Ámen.

— Isten úgy formálhat minket, hogy reménység jelei lehetünk. —

Nancy I. Alford (Michigan)

6