Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

CSUTURTUK, JANUAR 4. — Olvassuk: Zsolt. 137:1-6.

„Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?”

(Zsoltárok 137:4)

„A babiloni vizeknél” című ének nagyon kedves volt nékem, mikor még otthon voltam Zimbabwe-ban. Aztán az Amerikai Egyesült Államokba jöttem tanulni 1986 decemberében. Ekkor valóban megértettem, mit is jelent „az idegen föld’Mtt voltam — több ezer mérföld távolságra otthonomtól. Családom és barátaim nem lehettek közelemben. Otthon lelkész voltam, s volt egy közösség körülöttem, barátok, akik imádkoztak velem együtt, és imáikkal támogattak életem és szolgálatom nehéz idején. Én, aki mindig közösségi ember voltam, nagy családdal körülvéve, most nehéznek találtam megszokni, hogy csak magamban éljek. Az első három hónapban senki sem törődött velem. Imádkoztam, hogy egy közösségre találjak, mert fontosnak tartottam, hogy kapjak olyan testvéreket, akik segítenek küzdelmemben. Aztán egy nap az egyik diák meghívott egy közösségbe. Nem tudtam, hogy van ilyen az egyetemen. Hitük és életük új éneket adott ajkamra az idegen földön. Akkor, amikor szükségét éreztem imádkozó testvéreknek, az Úr gondoskodott róluk.

Persze, a zsidók sorsa a fogságban sokkal súlyosabb volt. Közösséget találni az ellenséggel, parancsszóra víg éneket énekelni, lehetetlen. Jó, hogy a mi helyzetünk más. Az igazi keresztyén mindig közösségi ember, közösségből él és a közösségnek él. Jézus — az egyház feje — nem hiába alakította ki az őt követők közösségét: az Egyházat. „Privát kereszténység”, amit sokan szeretnének gyakorolni, alapjában véve egy zsákutca. Tartozz egy közösséghez!

IMÁDKOZZUNK: Urunk, emlékeztess minket, hogy Te velünk vagy bárhol is vagyunk. Segíts, hogy mások megtapasztalhassák jelenlétedet életükön keresztül. Ámen.

— Mint Krisztus testének tagjai, mi nem vagyunk idegenek egymásnak. —

Tapiwas Nico Mucherera (Zimbabwe)

6