Csendes Percek, 1990 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1990-01-01 / 1. szám
HÉTFŐ, JANUÁR 8. — Olvassuk: Zsolt. 119:105-109. „Az én lábaimnak szövétneke a Te Igéd, és ösvényemnek vil ágossága. ’’ (Zsolt. 119:105) Az orvos idegrendszerem gyógyíthatatlan betegségét állapította meg (multiple sclerosis). Nagy ütés ért vele. Féltem a jövőbe nézni. Isten kegyelme volt, hogy szerettem olvasni. S mikor családom sürgetett, hogy forduljak Istenhez, felvettem olvasmányaim közé a Bibliát is. Állapotomban csodálatos változás nem történt, de kezdtem belső békességet találni. Isten Igéje képessé tett, hogy szembe nézzek az élettel hitben, reménységgel. Az Ige valóban lábaimnak szövétneke lett. Gyakran kell mindnyájunknak átmenni homályos, sötétségen fizikai vagy lelki értelemben. Sohase kockáztassuk ezt Isten világosságot adó Igéje nélkül. Használnunk kell Isten Igéjét személyesen, gyakorlati módon, rendszeresen. A régi világban az utcák — különösen a falvakon — nem voltak kivilágítva, így a gyalogjárók lámpást vittek a kezükben, hogy el ne botoljanak, sárba, árokba ne essenek. Jó kép ez a mi földi vándorlásunkról. Igazában nem ismerjük életútunkat, sem azt, hogyan járjunk rajta. A Szentírás vezet, oktat egyedül helyesen. A fejnek, szemnek világosság kell, de méginkább a lábnak. Micsoda öröm volt falusi lelkészeknek látni a sok-sok lámpást a téli sötétben, melyek a templomba vezették gazdájukat, hogy az igaz Világosságról, Jézusról halljanak. A hívó számára a lámpás a Ige éjjel, világosság nappal, gyönyörűség minden időben. Imádkozz, hogy neked is az legyen! IMÁDKOZZUNK: Áldott Isten, köszönöm a Szentirást. Köszönöm azokat, akik tanították. Ne engedj eltévelyednem attól. Jobb nekem az, mint sok ezer arany, ezüst. Ámen. — A Te törvényed kedvelőinek nagy békességük van. — Louise Brooks (Kansas) 10
