Csendes Percek, 1988 (36. évfolyam, 2-3. szám)
1988-05-01 / 3. szám
KEDD, MÁJUS 3. —Olvassuk: Lukács 18:1-8. „(Legyetek...) a reménységben örvendezők; a háborúságban tűrök; a könyörgésben állhatatosak'' (Róma 12:12) A második világháború kitörése következtében családom elvesztette otthonát és a farmot, amit apám bérelt. Néhány hónapig nagyanyám otthonában kellett élnünk. Mivel akkor csupán négy éves voltam, nem értettem teljesen a nehézségeket, amelyeken szüleimnek kellett keresztülmenni azokban a zavaros időkben. Szüleim amerikai állampolgárok voltak. Mivel azonban mi japánok voltunk származásunk szerint, sok ezer hasonló helyzetben levővel együtt arra voltunk kényszerítve, hogy elhagyjuk a nagyanyai otthont is és internáló táborokban éljünk, ahol kátránypapírral fedett barakkokban egy szobába zsúfolva tengettük életünket. Szüleim megpróbáltak az imádkozás fontosságára tanítani életünknek e sorsdöntő idején. Minden étkezésnél imádkoztunk. Mégis, ami nagy benyomással volt reám az imádkozó nagyanyám látványa volt, aki összekulcsolt kezekkel imát suttogott Istennek anyanyelvén. Jóllehet nem értettem japánul annyira, hogy tudtam volna mit is mond; ám az ő buzgón imádkozó képe ma is tisztán él emlékezetemben. Attól az időtől kezdve én is imádkozni kezdtem. Azóta minden este elalvás előtt imádkozom. Ha elfelejtenék imádkozni — onnan tudom, hogy akkor nehezen tudok elaludni. Egész életemben hálás vagyok nagyanyám Istennek szentelt életéért. A mai rohanó világban vajon megtanítjuk-e gyermekeinket imádkozni és vajon egyszer is láttak-e minket imádkozni? IMÁDKOZZUNK: Istenünk, köszönjük neked mindazokat, akik az imádkozás fontosságára tanítottak. Jézus nevében. Ámen. — Néha többet tanulunk megfigyelés, mint magyarázat révén. — Hope Kawashima (New York) 5
