Csendes Percek, 1987 (35. évfolyam, 5. szám)

1987-09-01 / 5. szám

CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 17. — Olvassuk: Zsolt. 139:1-12.

„Hová menjek a te lelked elöl, — és a te orcád elől hová

fussak?” (Zsoltárok 139:7)

Leányom férjével együtt egy újabb szakorvosi látogatásról tért vissza a szomszéd városból. A gyermekorvos és jóhírű ideggyógyászok eddig mindössze találgatásokkal tudtak válaszolni a súlyos problémára, hogy mi lehet a baja két éves leányuknak. Abban a reményben indultak el hazulról, hogy ez az újabb, nemzetközi tekintélyű szakorvos majd megtalálja a baj igazi okát és a gyógyítás módját. De ő sem tudott többet mondani, és az egész családra komor realitásként nehezedett a lehetőség, hogy a gyermek soha nem lesz képes sem járni, sem beszélni... „Imádkozzatok — szüntelen imádkozzatok, könyörögjetek Istenhez —” fakadt ki belőlem, amikor elmondták a hirt. „Az Úr Isten kezében van a gyermek is és az Úr Isten ismeri szívetek minden aggodalmát, — tudja milyen nagy a teher és csak az Ő Szendéikének erejével tudjátok viselni...”

Mint oly sok esetben az életben, erre a helyzetre sem volt emberi válasz. De végülis békességet talált szívünk abban a tudatban, hogy az Úr Isten szerető kegyelme velünk lesz mindig, bármi is történik. Áldását a teherviselésben is megtapasztalhatjuk és hálaadásra nyílhat ajkunk... A pogány bölcsek azt kérdik, hol van Isten? A hivő azt válaszolja: hol nincs? Nincs oly széles tenger, mely elválaszthatna tőle.

IMÁDKOZZUNK: Bocsásd meg néktlnk, Úr Isten, hogy mindig csak a jó napokban keressük áldásod, amiért hálát adhatunk. Szerető kegyelmeddel nyisd meg szemünk látásra, hogy gondviselésedet roskasztó teher alatt és könnyek között is felismerjük, Ámen.

— Szomorúságban, örömben és szürke hétköznapokon Isten mindig velünk van. —

Lucüle Morgan Wilson (Iowa)

19