Csendes Percek, 1986 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

KEDD, JANUÁR 21. — Olvassuk: Máté 10:34-42.

„Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet is ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány, bizony, mondom nektek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát.” (Máté 10:42)

Huszonkét éves leányom rákbetegség elleni kezelésben részesült a texasi Houston város kórházában, — ezerötszáz kilométerre otthonától és barátaitól, férjemmel vele voltunk, és a kórjóslat (prognózis) miatt gyakran elcsüggedtünk. De csodálatos, hogy az otthonról jött telefon hívás, levelező-lap, vagy levél mennyire rögtön kiemelt csüggedésünkből.

Mikor a kezelés után megint otthon voltunk, egyik barátnőm azt mondta, hogy többször készült levelet írni, de félve megtorpant, nehogy valami helytelent írjon.

Időnként én is belekerülök ilyen állapotba, amikor valaki súlyos próba alatt áll. Félek, nehogy valamit helytelenül szóljak, vagy tegyek. De ilyenkor eszembe jut félős barátnőm, és elindulok ahhoz, akinek reám szüksége van, és segítséget kínálok fel neki, vagy egy pár bátorító szót szólok.

A barátiam leveleiben, de még az idegenek által küldött levelekben sem találtam semmiféle „helytelen dolgot”. A szeretetnek azzal a lelkületével fogadtam, amivel ők írták és mindig hálás vagyok értük.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, adj bátorságot, hogy menjünk a barátainkhoz, amikor bátorításra van szükségük. Ne féljünk kimondani a szavakat, amiket te adsz nekünk, hogy velük megosszuk. Ámen.

— Félénkségemet legyőzöm, hogy vigasztalást vigyek barátomnak, amikor arra szüksége van. —

Bonnie Moore (Texas)

23