Csendes Percek, 1985 (33. évfolyam, 2-6. szám)
1985-07-01 / 4. szám
„Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátor-házunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.” (2.Kor. 5:1) Néhány évvel ezelőtt elhunyt édesapám. Melegszívű ember volt. Akik ismerték, mind szerették és becsülték. Ott voltam halálos ágyánál, míg csak szíve utolsót nem dobbant. Aztán amint az elválás fájdalmával szívemben tekintettem le már mozdulatlan, de nekem mindörökké kedves alakjára, hirtelen úgy éreztem, mintha hályog szakadt volna le lelki szemeimről. Egyszerre megláttam, hogy ez itt nem az én örökké felejthetetlen édesapám többé, csupán a porhüvelye. Drága lelke, mely életében mindig szeretettel tárult ki embertársai felé, mely mindig azt kereste, hol tudna segíteni, mely együtt sírt a sírókkal és együtt örült az örülőkkel, elhagyta földi otthonát. Ahogy ott álltam, egyszerre valami csodálatos öröm töltötte be a veszteségtől sajgó lelkemet, mert megértettem, hogy édesapám Krisztusunk szerető karjaiban sokkal élőbb személy, mint földi életében volt. Hálás vagyok, hogy Isten a fájdalmas eseményeket is arra tudja használni, hogy lelki szemeinket jobban megnyissa az isteni igazságra, arra, hogy van egy gyönyörűséges, örök mennyei hajlék, mit Isten kegyelme készített a Benne hívőknek. A te szemed, Testvérem, hová tapad? Sátorházadra, vagy az elpusztíthatatlan mennyei hajlékra? IMÁDKOZZUNK: Drága Mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked, hogy fájdalmainkban, bánatunkban a Te Igéd a menny örömével vígasztal bennünket, Ámen. — Ami örökkévaló, az nem ismer pusztulást. — Judy Caywood (Washington) 8 SZOMBAT, JÚLIUS 6. — Olvassuk: 2Kor.5:l-10.