Csendes Percek, 1985 (33. évfolyam, 2-6. szám)

1985-03-01 / 2. szám

HÉTFŐ, ÁPRILIS 29. — Olvassuk: Zsoltárok 34:1-9.

„A mi segítségünk az Úr nevében van.” (Zsolt. 124:8)

Különös szó ez: „Segítség.” Ha elkiáltják, erőteljes tevékenységre indít minket, hogy valakit megsegítsünk. De ha nekünk van szükségünk segítségre, gyakran feszélyez. Ez a közmondás: „Segíts magadon és az Isten is megsegít”, gyakran azt feltételezi, arra mutat, hogy a szükségben levők elmúlasztották a segítést saját magukon, és ezért nem érdemlik meg a segítséget. így aztán a gyengeség jelévé válik, ha valaki segítséget kér — akárcsak Istentől is.

Legnagyobb lelki növekedésem annak a megtanulásában volt, hogy alapvető önfejűségem és virtuskodásom feladásával elfogadjam Isten kegyelmes segítségét. Vezető emberekről nem feltételezik, hogy féljenek és segítségre szoruljanak. Pedig nálam így volt. De félelmem és szükségem elismerése szabaddá tett a valóság és Isten hatalma örömteljes elismerésére. Erősnek és teljes önuralomban levőnek mutatkozva, sokan fitogtatjuk függetlenségünket és tápláljuk azt a látszatot, hogy nincs szükségünk senkitől segítségre. Pedig nem a gyengeség jele az, ha szükségünkben Istenre támaszkodunk. Az értelmes érettség jelenléte az, hogy elfogadjuk Isten kegyelmes segítsége felajánlását, és azt, hogy naponta új világot fedezzünk fel.

IMÁDKOZZUNK: Istenünk, tudjuk, úgy alkottál minket, hogy szükségünk legyen reád. Segíts elismernünk ezt, hogy a te hatalmas erődből tudjunk és akarjunk meríteni minden dolgunkban. Ámen.

— Az az igazán bölcs ember, aki segítséget kér, amikor segítségre van szüksége. —

Louise Bentley (Tennessee) 62