Csendes Percek, 1984 (32. évfolyam, 1-4. szám)

1984-01-01 / 1. szám

CSÜTÖRTÖK, FEBRUÁR 16. — Olvassuk: Zsolt. 42.

„Miért csüggedsz el lelkem?... Bízzál Istenben, mert még hálátadok én Néki, az én Szabadítómnak.” (Zsolt. 42:12)

Elhagyni a régi otthont, kiüríteni a bútorokat, tárgyakat, dolgokat, melyek egy életen át hozzám nőttek; otthagyni a kertet kedvenc virágaimmal, gyötrelmes tapasztalat volt. Lemondani a templomról, mert hallásom megromlott, és lábam is eltört 90 éves koromban, bevonulni egy gondozó-otthonba, nagyon keserű életfordulat volt. Miért? Miért engedi mindezt az Isten? — kérdeztem. De aztán felelt imádságomra, és elfogadtam sorsomat kezéből. Nyugalom, béke költözött szívembe. — A bajok közepette Dávid is megkeseredett lelkében, de aztán megdorgálta magát csüggedéséért. Eszébe vette neki Istene van, Akiben reménykedhet. A reménység pedig sohasem nyújt nagyobb örömet, mint éppen a szenvedésben. Az esőcseppekkel terhelt felhő az, melyre a nap csodaszép szivárványt fest. Dávid előrenéz arra a napra, mikor majd még dicsérni fogja az Urat szabadításáért. — Előrenézz te is, és dorgáld meg lelkedet csüggedéséért. Ki gondolta volna, hogy József elé úgy járulnak még testvérei, mint szolgák a király elé; hogy Jób, ki a szemétdombon vakarta sebeit, jószágát, gyermekeit, mindenét elveszítette, még gazdagabb lesz, mint valaha. Emélkezz Jézus szavára is: „Ez a betegség nem halálos”, és örvendezz a szabadító Istenben!

IMÁDKOZZUNK: Köszönöm, Uram, hogy a reménységet, a bizalmat a legkomorabb időben sem engeded kihalni szívemből. Ámen.

— A szív szomorúsága leginkább hitetlenségből származik. —

49Florence E. Lathrop (Wisconsin)