Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-05-01 / 3. szám

HÉTFŐ, JÚNIUS 27. — Olvassuk: Jak. 1:12-15.

. néhányan egy ideig hisznek, a kísértés idején pedig elszakadnak.” (Luk. 8:13)

Az Úri Imában egyik Istenhez intézett kérésünk így szól: „Ne vigy minket kísértésbe”. Néha azt gondolom, hogy azért is kellene imádkoznunk, hogy Isten segítsen fölismerni a kísértést. Sok olyan dolog van, ami nem kísértett. Nem kísértett, hogy kipróbáljam, de csupán azért, mert ezek életvitelemtől teljesen távol estek. Például, legyek büszke azért, mert sohasem loptam egymillió dollárt? Vagy azért, mert sohasem lettem heroinista? Természetesen nem. Hiszen ezek olyan dolgok, amelyek sohasem jelentettek kísértést a számomra, így semmi érdemem nincs abban, hogy elkerültem őket.

De mennyire más a helyzet a sokkal egyszerűbbnek látszó mindennapi kísértésekkel! Például, milyen könynyen leszünk levertek, mert elégedetlenek vagyunk az életünkkel, az anyagi javainkkal, mert magányosak vagyunk, mert elhisszük, ha azt mondják nekünk, hogy a munkánk teljesen haszontalan.

Talán nagyon hozzászoktunk, hogy a kísértés-re csupa nagybetűvel gondoljunk, s ezért nem ismerjük föl a látszólag jelentéktelenebbeket. De ahogy egy kis csepp víz szétmállaszthat egy egész kősziklát, ugyanúgy ezek a jelentéktelennek tűnő kísértések — ha engedünk nekik — alááshatják hitünket.

IMÁDKOZZUNK: Drága Istenünk, segíts fölismerni mindennapi életünk kísértéseit. Ha ezeket fölismerjük, és ellen tudunk állni nekik, akkor akaraterőnk megszilárdul és még közelebb kerülünk Hozzád. Ámen.

— Az önakarat olyan, mint az izom, gyakorolni kell, hogy megerősödjön. —

Carol Sviderski

60