Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-05-01 / 3. szám

KÉRŐ IMÁDSÁG (KÖZBENJÁRÁS). — 1977-ben egy nemzetközi theológiai tanácskozáson vettem részt. Két tevékeny napot töltöttünk már együtt 31-en. Gondosan kidolgozott tanulmányokat hallgattunk az imádságról. Megtárgyaltuk az imádság theológiáját, s a közbenjáró imádság helyét az egyház liturgiájában. Közben múltak az órák. Ekkor egy anglikán lelkész kirobbant: „Amit én tudni akarok az ez: „Hisszük-é mi, hogy imáink eredményképpen bármi megtörténhet? S ha igen, mi az?” A gyűlés hangja megváltozott. Két óráig alkotó eszmecsere folyt. S közben mély megértésre és meggyőződésre jutottunk. Bizonyságtételek hangzottak el az imádság jelentőségéről és munkájáról a jelenlevők életében. A régi kérdés a mában tétetett fel: „Felel-é Isten az imádságra?” Ezen a ponton igenis nehézségek mutatkoznak még a mélyhitű, elkötelezett keresztyéneknél is. Mikor kéréseink nem teljesülnek, a speciális dolgokért való imádkozástól kezdünk meghátrálni. Mi ez? Hitben való ingadozásunk, korlát-vetés Krisztus urasága elé? Az U.T. viszont kifejezetten buzdít: „Kérjetek és megadatik néktek.” Itt a dilemma. Hogyan folytassuk imáinkat, mikor semmi felelet nincs rá? Hogy gyakoroljuk hitünket, mikor eredménytelenséggel nézünk szembe?... A hit nem olyan bizalom, amit tételekkel, emberi határolásokkal ki lehet fejezni. A hit nem hagyja abba az imádkozást, ha nyilvánvalóan nincs is meghallgattatás. (Lk. 18:1-8) Reményünk a reménytelenségben. Nem tudjuk elfogadni, hogy Isten nem válaszol, még kevésbé, hogy nem képes válaszolni. Valaki így különböztetett: Hit az imádságban — imádság hitben. Az első szinte ultimátumot ad Istennek. Az imádság hitben viszont—kérhet bár folyton — az Isten akaratába való belenyugváson alapszik. A mi hitünk Isten bölcsességében, jóságában van, és nem az imádságban. Maxie Dunnám.