Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-03-01 / 2. szám

„Ők pedig imádván öt, visszatérőnek Jeruzsálembe: és mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent.” (Luk. 24:52-53)

Misszionáriusok gyakran tanúi annak a szinte földöntúli elragadtatásnak és örömnek, ami a résztvevők szívét elfogja egy-egy Isten tiszteletére tartott összejövetelen. Magunk is sokszor tapasztaljuk, hogy egy bibliaóra vagy istentisztelet hogyan lesz különös lelki élménynyé. Ki tudná felmérni miért! A Lélek fú, ahol és amikor akar. Ez az öröm hatotta át a tanítványok szívét azon az első Húsvét reggelén. A keresztre feszítést követő három nap reménytelenségét, félelmét, vereségét a feltámadás hírére a reménység, diadal és öröm kimondhatatlanul boldog érzése váltotta föl a tanítványok szívében. Újjongó szívük indulatára sietve útrakeltek, hogy másokkal is közöljék az örömhírt.

A hívő keresztyén lelkének nemcsak időnként, hanem állandóan ilyen újjongásban kellene lennie. A Húsvét csodája után a tanítványok többé nem csüggedtek, hanem a feltámadás boldog diadalmában, félelem és kétség nélkül, nem törődve veszéllyel, hirdették mindeneknek az örömhírt. Istennek csodálatos ajándéka, melyet nekünk adott az Úr Jézus Krisztusban, örökké zengő diadaléneket kell, hogy kiváltson szívünkben, melyet az élet bajai, megpróbáltatásai sem lesznek képesek gyöngíteni.

IMÁDKOZZUNK: Atyánk! Add, hogy mikor a feltámadott Megváltót ünnepeljük, lelkünket töltse be a tanítványok túláradó öröme és boldogsága. Ámen.

— Ha átadjuk magunkat teljesen Krisztusnak, az öröm és remény élő valósággá lesz bennünk. —

Crain C. Nuell (Texas)

VASÁRNAP, ÁPRILIS 10. — Olvassuk: Luk. 24:36-53.

43