Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-09-01 / 5. szám

,,És parancsolta az Úr Isten az embernek: a kert minden fájáról bátran egyél.” (lMóz. 2:16)

Mindnyájan tapasztaltuk már, mit jelent közel lenni valami kísértéshez. Kicsiny dolgok oly nagyra nőnek, hogy a nagyobb üggyel nem gondolunk. Lehet ez egy kis fülünkbe jutott pletyka, amit nem kellene tovább adnunk, ámde a vágy sürget, hogy másoknak is elmondjuk. Az édes érzés, hogy mi legyünk az első közlői annak, ami valakit befeketít, nem hagy nyugtot, megöli bennünk a szeretetet, helyes ítéletet.

Ádám és Éva hasonló problémával kerültek szembe. Az édenkert egyetlen fájától nem látták az erdőt. Az eltévelyedésben ez az első példája azóta állandóan hat, ront ember-világunkban. Ezért hadd emlékezzünk most arra, hogy mit veszítettek. A paradicsomi élet jó és szép volt. Élvezték benne az ártatlanságot, valamint Isten szavát és társaságát. De mindezek felé megvakultak szemeik, s csak ahhoz az egy fához mentek, amelytől Isten eltiltotta őket. — Nem történhet ma is ilyen? Pl. az egyházban, az otthonunkban? Vajon nem szítjük el a távlatot mi is? Isten jóságának erdejét nem árnyékolja be egyetlen próbafa? Vigyázzunk! Az igazi érték oly hamar félrecsavarodik, az eszme vonz, a logika igazolja a rosszat. Gondolj Ádám kiűzetésére a boldogság kertjéből, s arra, hogy mily sok jót hagytak veszni.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, adj bölcsességet, hogy meneküljünk a kísértés helyéröl, s hogy lássuk, aki játszik a bűnnel, nagy árat fizet. Ámen.

— A kísértés megtörhet, vagy megerősíthet. —

CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 29. — Olvassuk: 1 Móz. 3:17-24