Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám

„Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg...” (Róma 5:3-5)

Az útmenti kis kőházat hatalmas tölgyfa takarta el. Volt idő, amikor valaki lakott abban a házban. Most már nem lakik ott senki. A házból csűr lett. A padlótól a menynyezetig tele van szénával. A kitörött ablaktáblák, az elgazosodott virágoskert és a kertben legelő tehén nagyfokú elhanyagoltságról beszélnek.

Nem ismerhettem e látvány mögötti eseményeket. Ha valaki ötven kilométeres sebességgel vezet, az útról sok mindent nem láthat meg. De mégis gondolataimban sokat foglalkoztatott ez a kép, még azután is, hogy már messzire jártam. Valakinek volt egy álma, ami sohasem teljesedett be.

Aztán szomorúságomat, nehéz érzéseimet áttörte valami meleg, belső öröm. Ráeszméltem, hogy vannak az életben dolgok, vágyak, remények, amit magunk mögött kell hagynunk. Isten kegyelme a holnap reménységei felé vezet bennünket. A múlt romjai: düledező házak, tépett zászlók, üres, Krisztus jelképes testétől megfosztott útszéli keresztek is erre szólítanak.

IMÁDKOZZUNK: Istenünk, segíts meg abban, hogy soha ne feledjük; szenvedés és megpróbáltatás is része megtartásunknak. Reménységünk mindenkoron lakozzon Tebenned. Ámen.

— Isten megsegít bennünket a megpróbáltatásokban.

Martin E. Pike Jr., (Kingsville, Texas)

CSÜTÖRTÖK, JANUÁR 3. — Olvassuk: Róm. 5:1-5.