Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-03-01 / 2. szám

„Megelégszem a Te ábrázatoddal, midőn felserkenek.”

(Zsolt. 17:15)

Isten gyermekei közül sokak számára az élet itt a földön kevés élvezetet, kielégülést nyújt. Pl. egy halálos beteg azt mondta nekem, hogy számára az éjszakák rémes hosszúak, s hogy akkor nyugszik meg, mikor a hajnal első sugarai áttörnek ablakán. De az új nap öröme is hamar meghalványodik, mert tudja, hogy órákon belül egy másik nehéz éjszakája lesz. De ez a beteg keresztyén azt is tudja, hogy nemsokára az árnyéktalan napok földjére ér. És ez a dicső kilátás megőrzi az elkeseredéstől, sőt arca felderül a menny említésére. — A zsoltáríró is olyan körülményekkel nézett szembe, melyek sokat elvettek élete öröméből. Saját helyzetét ellentétbe látta a büszke és gonosz emberek sorsával, akik virágoztak, míg ő szenvedett. Ráadásul még gyűlölték is őt, s némi irgalmuk csak látszólagos volt. De ahogy gondolatai túlvitték e világon, az örökkévalóság szempontjából kezdte nézni a dolgokat. Rájött, hogy az istentelenek elveszik részüket ez életben. Lehet, hogy sok anyagi jót hagynak gyermekeikre, de reményük nincs a menny dicsőségére. Viszont a zsoltáríró ezt tudja mondani: „Én látni fogom orcádat igazságban.” Megelégszik.

Szegénység, igazságtalanság, szomorúság Isten sok drága szentjétől elveszik az élet normális élvezetét, de ez nem okozhat kétségbeesést. „Reggel” jön.

IMÁDKOZZUNK: Uram, mikor minden próbán és fáradtságon túl leszek, tudom, hogy látni foglak Téged. Ámen.

— A menny tökélye több, mint jutalom a földi nyomorúságért. — Charles Lewis (Fitzgerald, Georgia)

SZERDA, ÁPRILIS 23. — Olvassuk: Zsolt. 17.