Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-03-01 / 2. szám

CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 17. — Olvassuk: I. Sám. 12:20-25.

„Sőt tőlem is távol legyen, hogy az Úr ellen vétkezzem és felhagyjak az érettetek való könyörgéssel.” (I. Sámuel 12:23.)

Talán mindnyájunkat kísért az a gondolat, hogy közbenjáró imádságainkat — azaz a másokért mondott imáinkat—magunk határozzuk el: igen vagy nem, mondjuk, ne mondjuk. Ez az álláspont eszedelmes, mert az önigazság érzését és tettünk viszonzásának reményét keltheti fel bennünk.

Sámuel magatartása egészen más. Ő szinte kényszerítve érzi magát arra, hogy imádkozzék. Pál apostol hasonló szavakkal fejezte ki ezt a gondolatot, amikor ezt mondta: „Jaj, ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem.” (I. Kor. 9:16). Sámuel úgy érezte, hogy neki imádkozni kell népéért nemcsak azért, mert szükségük van rá, hanem azért, mert ha nem imádkoznék, vétkezne Isten ellen. Sámuel nem vitatkozott arról, hogy a közbenjáró imádság lehetséges-e vagy érdemes-e. Ó már ismerte Isten gondolatát ebben a kérdésben. Tudta, hogy az eredmény nem az ő felelőssége. Az ő feladata csak az, hogy imádkozzék.

Mint Jézus Krisztus követőit, bennünket a szeretet kötelez arra, hogy másokért imádkozzunk; dacára, hogy sokszor úgy érezzük, nem fejezzük ki magunkat elég szépen, úgy ahogy szeretnénk. Ha elhanyagoljuk közbenjáró imáinkat, azzal úgy magunkat, mint másokat lelki áldásoktól fosztunk meg.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, Istenünk, kérünk, segíts meg bennünket, nehogy elfáradjunk a jótéteményben. Kérünk, add nekünk Szent Lelked segítségét, hogy kitartással imádkozzunk.

— Bízzunk abban, hogy mások is imádkoznak érettünk. — Bailey James H. (Ocean City, New Jersey.)