Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)
1979-07-01 / 4. szám
„Isten, hálákat adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek... hamisak, paráznák... bőjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, amit szerzek.” (Lk. 18:11) Némely hálaadásunk csupán arra szolgál, hogy távolabb taszítson Istentől és nem arra, hogy gyógyítson. Ilyenféle cselekedetünk csak szegényíti kegyességünket és önbizalmunkat táplálja, vakon tagadva saját bűnös állapotunkat. Az Ige farizeusa imájában az elért eredményeket magának tulajdonította, és ezzel önmagát mások fölé emelte. Önelégültsége elválasztotta a többi embertől, mert magában nem érzett gyengeséget, szükséget, hiányosságot. A másik viszont felismerte Istenre való teljes rászorultságát, s ezért imádsága a szívnek belső érzésétől átitatódva így ömlött ki: „Isten légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Az a hálaadás, amely csak az elért eredményeket látja, anélkül, hogy látná azt a láthatatlan kezet, amely azt ingyen adta, nem egyéb, mint öndicséret. Isten iránti hálánk kell, hogy erdményeink igazi forrásának felismeréséből fakadjon. Amit mi szerzünk, még amiért keményen megdolgozunk is, tulajdonképpen Istené. Mid van, amit nem kaptál. A hívő ember még tized-adásával sem dicsekedhet. A hála Isten felé egész életünk áldozata. IMÁDKOZZUNK: Atyánk, minden a Te két kezed áldása. Mikor mi erőnkkel és tudásunkkal elérünk valami szépet és jót, legyen Tiéd hálánk, hiszen igazában a Te erőd és tudásod ajándéka az. Vedd el gőgünket! Ámen. — Az alázatosság nélküli hálaadás az imádságot csak büszkélkedő szavakká teszi. — Lloyd A. Peters (Oklahoma City) PÉNTEK, AUGUSZTUS 3. — Olvassuk: Lk. 18:9-14.