Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-09-01 / 5. szám

„Boldogok, akik sírnak: mertőkmegvigasztaltatnak.” (Máté 5:4) 1976. augusztus 26-án 22 éves Márk nevű fiúnk — nem sokkal azután, hogy a főiskolát elvégezte — tűzvészben meghalt. Márk mindig örült az életnek, és nagy vára­kozással nézett az új fejezetek elé: hogy állást keres­sen, egházasodjon és családot alapítson. Amint a nagy veszteség okozta első szívfájdalom kez­dett enyhülni, lassan szembe tudtunk nézni azzal a tény­nyel, hogy Márk meghalt, bár az kegyetlenül hangzik még leírni is. Megtanultuk lassan, ogy bánatunkból va­lami lelki hasznot lássunk, amint lelkészünk sokszor mondta: Barátaink nem nagyon beszéltek Márkról, mert nem akartak nekünk fájdalmat okozni. Pedig nekünk szükségünk volt, ogy róla beszéljünk. Nem akartuk, hogy elfelejtsük kacagását, a vicces dolgokat, amiket mondott és hogy ölelt meg bennünket minden alkalommal, mikor elment hazulról. Még a nehéz órákra is emlékezni akar­tunk! Hogy ne vegyünk tudomást a haláláról, azt jelen­tette volna, hogy életéről se vegyünk tudomást. így a fenti Ige új, mélyebb jelentőséget kapott számunkra: csak úgy tudunk megnyugvást találni, ha a bánat külön­böző fokozatait: megrendülés, magány érzete, önvádo­lás, harag és remény — át akarjuk és tudjuk élni. IMÁDKOZZUNK: Atyánk, hálát adunk barátainkért, akik szeretetüket úgy mutatják meg, hogy velünk imád­koznak és sírnak a bánat óráiban. Add, hogy az ő szere­­tetükböl áldás és erő származzon. Ámen. — Az életet nem a hosszúsága, hanem a tartalma sze­rint kell mérni. — HÉTFŐ, Október 1. — Olvassuk; 2 Kor. 1:1-7. Morris Marilyn (Lenexa, Kansas)

Next

/
Oldalképek
Tartalom