Csendes Percek, 1976 (24. évfolyam, 1-6. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Olvassuk: 100. Zsoltár.

“Adjatok hálákat Néki, áldjátok az ö nevét.” (Zsolt. 100:4)

A minap egy varjúfiókát hoztak be a gyerekek. Kicsiny, tollatlan, ronda lény. Alig volt egyéb, mint csak a folyton tátogó nagy száj. Eleinte utáltam, borzadtam tőle, aztán mégis megbarátkoztam vele. Ott járkált a konyhában, s mikor felé közeledtem, csak száját tátogatta és enni kért mindig. Adtam neki, de újra csak kért. Csak nyitogatta a száját és szüntelen követelt.

“Lássátok”, mondtam a gyermekeknek, “mi is ilyenek vagyunk, mint ez a csúnya varjúfióka. Mindig csak kérünk, csak követelünk Istentől, de elfelejtjük, hogy meg is kéne köszönnünk amit adott. Elteletjük, vagy nem tudunk hálát adni a kapott falatokért”.

Aki a hálaadást megtanulja, megtapasztalja, hogy a köszönet Isten újabb áldásainak kapuit nyitja meg számára.

IMÁDKOZZUNK: Jóságos mennyei Édesatyám! Bizony most érzem igazán, mennyire hiányos és nyomorult az én életem. Nincs hennem őszinte hálás szív, Téged dicsőítő és magasztaló őszinte lelkűiét. Mindig csak kapni akarok. Kérlek, taníts meg engem a köszönet kimondására is. Nem akarok ronda, hálátlan teremtmény lenni, hanem Téged dicsőítő hálás gyermek, aki mindig megköszöni a kapott ajándékokat. Ámen.

— A hálaadás a keserűség ellen is a legjobb orvosság. —

O’Neill Dorothy (Balaklawa, Ausztrália)

VASÁRNAP, FEBRUAR 8.

— 41