Csendes Percek, 1975 (23. évfolyam, 1-6. szám)

1975-07-01 / 4. szám

Olvassuk: IV. Mózes 22:20-25.

"Ekkor az Úr megnyitotta Bálám szemét, úgyhogy meglátta az Úr angyalát, amint ott állt az úton.” (IV. Mózes 22:31. Próba ford.)

Karcsi hat éves volt, s rendszerint vidám és boldog. Ezen a napon azonban nem játszott, hanem vállát felvonva, szomorúan mondta: “Nem értem. Mindenki meghal, akit ismerek.”

Könnyen megértettem érzéseit. Egy hónap alatt elvesztette kedvenc kutyáját és egy tíz éves jóbarátját, aki olyan volt, mintha csak nővére lett volna. “Nem értem én sem, — feleltem neki őszintén, — de hiszem, hogy egyszer majd mindketten érteni fogjuk.”

Emlékeztettem őt Bálám történetére, aki nem látta az angyalt, aki eltorlaszolta útját, mindaddig, amíg Isten meg nem nyitotta szemét.

“Karcsi, Isten majd meg fogja nyitni a te szemedet is — magyaráztam neki — és ö meg fogja mutatni, miért kellett ezeknek így történni. Akkor majd megérted, hogy mindannak, ami velünk az életben történik, jó oka van, — még a rossz dolgoknak is. Isten tőlünk most azt várja el, hogy higgyünk abban, hogy ö tudja, mi válik leginkább javunkra.” “Mert akik az Istent szeretik, azoknak minden javukat munkálja.”

IMÁDKOZZUNK: Mennyei Atyánk, te tudod, mi a legjobb számunkra. Taníts meg minket ebben hinni. S ha készek vagyunk rá, nyisd meg szemünket, hogy lássuk a te céljaidat életünkben. Ámen.

— A tragédiák Isten csodálatos eszközei lehetnek.—

Campbell A. Phylis (New York)

SZOMBAT, AUGUSZTUS 23.

— 56 —