Csendes Percek, 1975 (23. évfolyam, 1-6. szám)

1975-03-01 / 2. szám

Olvassuk: Zsolt. 22:1-11; Márk 15:33-39.

„Bizony Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító!" (És. 45:15)

Alig van korszak, amelyikben ne ütné fel a fejét Isten távollétének kérdése. „Ha velünk van az Űr, miért ért bennünket mindez?” kérdezte Gedeon egy nemzeti csalás idején. „Ó bárcsak tudnám, hol találhatom meg Őt!” kiáltott Jób fel a maga egyéni tragédiája mélységeiből. Ez a kérdés nyugtalanítja Dosztojevszky hősét, Karamazov Ivánt s vele még igen sok embert. S egészen egyetemessé és drámaivá válik a probléma a golgotái keresztről elhangzott kiáltásban: „Én Istenem, miért hagytál el engemet?!”

Van-e még értelme akkor is imádkozni, tusakodni, amikor bizonyossá válik előttünk Isten távolléte? Hadd adjunk erre három választ is. Az első: ilyenkor válik előttünk naggyá az egyház valósága, mely akkor is vallást tesz a mi hitünkről, amikor mi erre nem lennénk képesek. Másodszor: nincs az Isten távolléte megtapasztalásának olyan keserűsége és fájdalma, amit maga Jézus Krisztus ne osztott volna meg velünk. Tehát nincs olyan emberi agónia, amiben egyedül lennénk. S végül: amikor ügy érezzük, hogv Isten igen távol van, akkor is tudhatjuk, hogy tőlünk távol ugyan, de Ő van! Igv váltja ki belőlünk is az Ő távolléte ezt a különös hitvallást: ..Én Istenem!”

IMÁDKOZZUNK: Örökkévaló Isten, azt vésd a szívüvkbe. hoav bármüven távol is vnan nüia tőlünk, de értünk vaan. tíz Űr Jézus Krisztusban. Ámen.

— Egy távoli forrás tudata válthat ki éppen belőlünk igazi szomjúságtudatot. —

SZOMBAT, ÁPRILIS 7.

Rogers B. John, Észak Karolina- 40