Csendes Percek, 1974 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Olvassuk: János 5:1-9.

„Uram, nincsen emberem, hogy mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba.” (János 5:7).

A reménytelenül beteg, nyomorék ember a Bethesda tó partján várta az angyal érkezését, aki felzavarja a vizet és működésbe hozza annak gyógyító erőit. Az volt a hit, hogy aki elsőnek ér a vízbe annak felzavarása után, meggyógyul.

Jézus szóba elegyedett az emberrel, aki évek óta várta, remélte, hogy egyszer az ő ideje is eljön, de soha se tudott belejutni a vízbe időben. Az ember így szólt Jézushoz: „Uram, nincsen emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba.”

Mindaddig, míg segítséget nem kapott, élete nyomorúságra volt ítélve. Valakinek a szeretete, türelme és segítőkészsége nélkül semmi lehetősége nem volt a gyógyulásra. Jézus megjutalmazta hitét és reménységét a maga szeretetével és gyógyító hatalmával.

Minden közösségben vannak emberek, akik úgy látszik, mintha kétségbeesett életre lennének ítélve, őszintén mondhatják: „Itten nincsen, ki segítsen.” Szomorú helyzetükbe azonban nincsenek magukra hagyva. Sorsuk az őket körülvevő keresztyén közösség, a gyülekezet terhe, hiszen arra vagyunk elhíva, hogy „egymás terhét hordozzuk és úgy töltsük be a Krisztus törvényét.” (Gál. 6:2).

— IMÁDKOZZUNK: Krisztusom, könyörgök, senki ne érezze azt, hogy magára van hagyva és nincs segítség számára amiatt, mivei én nem nyújtottam ki felé a Te nevedben segítő kezemet. A Te Lelked adjon nekem mindenre elégséges erőt, hogy szolgálatomat híven betölthessem. Ámen.

— Senki, akinek keresztyén barátai vannak, nem szabad, hogy így kiáltson föl: „Itten nincsen, ki segítsen!” —

Terry M. Roy, katona-lelkész (Columbia körzet)

SZERDA, FEBRUÁR 13.

— 46 —