Csendes Percek, 1974 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1974-05-01 / 3. szám

HÉTFŐ, JÚNIUS 24 Olvassuk: sóit. 73:1-17

„Köztetek mindenkit arra intek, hogy senki elbizakodottan ne gondoljon magáról többet, mint ahogy az őhozzá illik." (Róma 12:3)

A minap azt mondta nekem egy asszony: “Tudja a lelkészek mind nagyon elbizakodottak”. De úgy is mondhatta volna, hogy minden ember az, mert egy kis gőg, elbizakodottság valamennyiünkben van. Egy keresztyén író pedig egyenesen azt állítja, hogy nincs a világon olyan ember ,aki ettől mentes lenne.

Mi főleg másokban vesszük észre és ítéljük el az elbizakodottságot. Mi-mindenre büszkék az emberek. Ruházkodásukra, alakjukra, eszükre, származásukra, vagy társadalmi helyzetükre. Vannak, akik még az alázatosságukra is igen büszkék. Vagy a vallásosságukra.

A Biblia gyakran int minket, hogy emberek pusztulását sok esetben nagymérvű gőg és elbizakodottság előzte meg. Ez a bűn rendszeresen először olyan finom formában jelentkezik, hogy túlértékelem önmagamat, felsőbbrendű lénynek gondolom magam s ezzel biztosítom érvényesülésemet a társadalomban és üzleti életben. De ugyanakkor hányszor visszájára sül el a dolog s a gőgös személyekkel kapcsolatban gyakori ez a kritika: “Ki nem állhatjuk ezt az embert”.

Az elbizakodottság, a gőg lelkileg is káros. Zavarja Istennel való kapcsolatunkat. Hiába volt például a bibliai farizeus büszke vallásos teljesítményeire, Isten jótetszését nem tudta megnyerni. Pedig valószínűleg “jó ember” volt, de Isten előtti parádézását Jézus elítélte. Az üdvösség szoros kapuján nem férünk be az elbizakodottság batyujával.

IMÁDKOZZUNK: Uram, engedd, hogy mindig felismerjem és elismerjem Te előtted méltatlan voltomat s ezzel el tudjam kerülni a gőg és elbozakodottság bűnét. Ámen.

— Az elbizakodottságot mindig bukás követi.

Rowe Sydney, Quebec