Csendes Percek, 1974 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1974-05-01 / 3. szám

CSÜTÖRTÖK, MÁJUS 23 (Mennybemenetel Napja) Olvassuk: Ap. Csel. 1:4-14

„Én, ha fölemeltetem e földről, mindenkit magamhoz vonok..." (Ján. 12:32)

Ezek a szavak egyaránt vonatkoznak Jézus keresztrefeszítésére és mennybemenetelére. Mind kereszthalála, mind pedig a mennyei dicsőségbe való felvitetése szorosan egymásba kapcsolódnak. Az utóbbi a Jézus által megjárt mélységek végét jelzi.

ügy gondolom, különös figyelmet kell szentelnünk ennek a szónak, hogy “vonok”. Kit kell vonni? Azt, aki nem képes magától megmozdulni, vagy csak nagyon nehézkesen. Jézus önmagához akar vonni minket. S ez a kifejezés ellentétben áll az ember saját vallásos erőlködésével, aminek révén önmaga akar a magasba lendülni. Nekünk meg kell engednünk, hogy ö vonjon minket.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy csak az tud másokat vonni, akinek szilárdan meg van vetve a lába s kellő ereje van, amit mások szolgálatába állíthat, mert azoknak nincs erejük. Pontosan ezt tette és teszi Jézus. Magára veszi gyengeségeinket és a maga erejéből ad nekünk. S még ennél is tovább megy, mert önmagához von minket, az Istentől való elszakadottságunkból Isten közelébe.

Amikor viszont azt Ígéri az Ur, hogy mindenkit magához von, ezzel nem ment fel minket a felelősség alól. Vonni csak azt lehet, aki maga is belekapaszkodik a segítő fézbe. Jézus azt akarja, hogy szoros kapcsolatban legyünk vele.

IMÁDKOZZUNK: Uram, szégyenkezve és alázattal vallom meg előtted, hogy bár Te soha nem engedted el kezemet, én a Te kezedet nagyon gyakran. Vonj mindenestől közelebb Önmagadhoz. Ámen.

— Jézus vonzásától csak egy valaki tarthat téged távol: saját magad! —

— 25 —

Gerhard B., Németország