Csendes Percek, 1973 (21. évfolyam, 1-6. szám)

1973-01-01 / 1. szám

Olvassuk: Máté 28:16-20

„A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, a hegyre, ahová Jézus rendelte őket. És mikor meglátták Őt, leborultak előtte.. (Máté 28:16-17)

Ugyanez a tizenegy látta a Mestert fáradtnak, meggyötörtnek, megkeseredve, sírva. Hallották amikor közvetlen hozzátartozói bolondnak minősítették, s tanúi voltak gyalázatának. Ám jelen voltak akkor is, mikor megfogta Jairus leányának kezét, s a gyermeket, immár élve visszaadta szüleinek. Látták a meggyötört barátot, amint siratja Lázárt, s a mindenek felett való Urat, amint kiszólítja az elhunytat a sírból. Ott voltak, amikor a vak Bartimeus visszanyerte szemevilágát, mikor a leprás megtisztult, a bűnös nő bocsánatot, a gadarai ördöngős szabadulást nyert. Ezt az örök kettőséget — dicsőség és gyalázat — bekoronázza az a mindent elsöprő tény, hogy ez a Mester feltámadt a halálból.

Ennyi átélt tapasztalat után, csoda-e, ha kimenve az Olajfák hegyére, mikor meglátják, leborulva imádják őt?

Szeretünk megmaradni a karácsonyi történet gyermek Jézusánál, mert az nem kellemetlen. Kicsi és édes és azt lehet vele tenni, amit szeretnénk. Hamis kép. Ez az idő lezárult. Az élet viharaiban megedzödött, minden szentimentalizmustól mentes emberek nem tehetnek mást, mint leborulva imádják őt, az uraknak Urát, és királyok Királyát.

IMÁDKOZZUNK: Vágyom arra, Uram, hogy ne csak a számmal, hanem szívem teljességével és cselekedeteimmel is Neved dicsőségét öregbítsem. Ámen.

— Akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. —

Szabó Péter, Montreál

KEDD, JANUÁR 16

18