Csendes Percek, 1972 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1972-05-01 / 3. szám

Áldozócsütörtök, május 11.

Olvassuk: Lukács 24:44—53.

»Amíg pedig áldotta őket, elvált tőlük és felment a mennybe. Ők pedig imádták Őt. Azután visszatértek Jeruzsálembe.« (Lukács 24:51—52.)

Hogy történhetett vájjon, hogy a szomorú és komor arc vált a keresztyén ember ismertető jelévé? Hiszen a mi Megváltó Urunk nem valami sötét életet hozott számunkra!

«...ne legyen komor a nézéstek...« — mondta Jézus az Őt követőknek (Máté 6:16.) Nem kell komorságunkkal az emberek figyelmét kegyességünkre felhívni. Azok a képmutatók, akikről itt az Ur szólt, még el is torzították arcukat, hogy az emberek láthassák szigorú vallásosságukat.

Ennek pont az ellenkezőjét hagyja meg nekünk Jézus. Mégpedig azt, hogy Istennel való kapcsolatunkat ne az embertársainkból álló nézőközönség kedvéért ápoljuk. Személyes, elmélyült,, élő kapcsolatunk legyen Istennel. Ha ilymódon valóban Krisztus él mibennünk, arra úgyis felfigyelnek az emberek. Mégpedig nem is szomorú arcunk miatt. Hanem azért, mert a mi Urunk akaratával őszintén megelégedett öröm sugárzik belőlünk.

»...teljes öröm van Tenálad; a Te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.« (Zsoltárok 16:11.) Isten közellétében lenni megelégedett örömet jelent. Ez az, ami felhívja mások figyelmét hitünkre.

Imádkozzunk: Atyám, vezess engem jelenléted teljes örömébe, hogy így a Te világosságodban élhessek ezen a mai napon. Az Ur Jézus által kérlek, Ámen.

— »Szent komolyságom« nem csupán komorság-e? —

Clack M. Dorothy, Ausztrália

13