Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1968-01-01 / 1. szám

CSÜTÖRTÖK, FEBRUÁR 22.

Olvassuk: Római levél 15:1—7.

»Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.« (Római levél 15:7.)

Állami kórházban szolgálok, mint lelkipásztor. Kis gyülekezetünkben mindenki testvérnek tekinti a másik embertársát korra, fajra, színre, jellemre vagy vagyoni állapotára való tekintet nélkül. Mindegyikönkben van valami közös vonás, legyen az testi, társadalmi vagy lelki. Egyforma magatartással vesszük mások érzését, gondolkozását és cselekedetét. A szeretetet kedvességgel és figyelmességgel viszonozzuk; haragot vagy gyűlöletet megbotránkozással.

Amikor ebben a gyógyintézetben elfogadom az embereket, mint testvéreimet, ugyanakkor érzem azt is, hogy milyen felelősséggel tartozom irántuk, és mennyi alkalmam van segíteni rajtuk. Egy ilyen nagy családba beletartozni azt jelenti: legyek türelemmel azokkal szemben, akik lassúak vagy erőtlenebbek, mint én; akik velem egyformák, azokkal szemben legyek figyelmes és kedves; akik pedig nálam gyorsabbak és erősebbék, azokkal szemben legyek megértéssel és próbáljam elviselni őket.

Ez az a nyitott ajtó a számomra, amelyen keresztül közel tudok jutni a telkekhez és velük egy lenni: és velük együtt nőni a testvéri közösségben.

IMÁDKOZZUNK: Te mutasd meg Atyánk azt az utat, amely közelebb vihet engem embertársaimhoz. És add, hogy ezen az úton járva, dicsőséget hozhassak szent nevedre. Ámen.

— Amikor Krisztus elhív minket a szolgálatra, akkor erre alkalmat és felelősséget is ad nekünk. —

55