Csendes Percek, 1968 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1968-07-01 / 4. szám
HÉTFŐ, JULIUS 8. Olvassuk: Lukács 8:41—48. »És monda Jézus: Ki az, aki engem illete?...« (Lukács 8:45.) Amikor az élet nem kívánt változást hoz, amikor már azt gondoljuk, hogy céljainkat elértük, amikor már azt gondoljuk, hogy mindent szépen megterveztünk, elrendeztünk, akkor kéri valaki segítségünket, közbenjárásunkat, ami mindent felborít, vajon ilyenkor a türelmetlenség, ingerlékenység úrrá lesz-e rajtunk? A mai bibliai leckénk elmondja, hogyan viselkedett Jézus, amikor egy nap kétszer is illették Őt, hogy segítsen, kétszer is kérték közbenjárását. Amikor hozzánk fordulónak minden bizodalma bennünk van, a közbenjárásra való kérés megtiszteltetés. Egy őszinte hang, amely hozzánk kiált, egy kéz, amely kétségbeesetten nyúl felénk, a megtisztelésnek a legőszintébb jele. A segítségnyújtásnak, a közbenjárásnak a lehetősége a legjobb lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk emberségességünket annak legjobb értelmében. Amikor ösztönösen bebizonyítjuk, hogy a régi Istentől származó törvények és rendelkezések sokkal szentebbek, mint az új kötelességek, bebizonyítjuk, hogy valóban emberségesek vagyunk annak legnemesebb értelmében. IMÁDKOZZUNK: Felséges Atyánk, növeld bennünk a felebarátaink iránti szeretetet, hogy tudjuk velük megosztani terhüket, hogy érezzük mind jobban az értük való felelősséget. Ámen. — A segítségnyújtásnak a lehetősége lehetőséget nyújt arra, hogy bebizonyítsuk emberségességünket annak legnemesebb értelmében. — Fry Clark Franklin, New-York 10
