Csendes Percek, 1966 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1966-01-01 / 1. szám

HÉTFŐ, JANUÁR 3.

Olvassuk: II. Thessalonika 3:1—5.

»Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!... felmagasztaltatom a földön.« (Zsolt. 46:10.)

Akinek folyton pereg a nyelve, azzal nehéz beszélgetést folytatni. Az igazi beszélgetés csak ott lehetséges, ahol a beszélő felek ismerik és gyakorolják a hallgatás művészetét is. Aki nem tud hallgatni, az nem becsüli a másik személyt; önmagával van teljesen eltelve. Nem szeretünk az ilyen társaságban lenni.

Elgondolkodom néha, hogyan érez a mi mennyei Atyánk, mikor imádságainkat hallgatja: szavak sorozatát, amelyek a mi gondolatainkat és kívánságainkat pergetik, sokszor gépiesen és egyáltalán nem várva, hogy Isten is szóljon hozánk.

Mikor elmondottuk az áment, félig már szunyókálunk vagy a munkán forog kezünk. A hallgatás művészetét kevesen gyakorolják az imádkozásban. Pedig ha az imádkozás »beszélgetés az Istennel«, »a lélek társalkodása«, akkor nyilvánvalóan nem csak mi beszélünk az Istenhez, hanem az Isten is szólni kíván hozzánk.

Természetesen nem minden »hang«, amit csendességben hall az ember, valóban Isten szava. Bűnös szívünk még a Biblia szavait is felhasználhatja arra, hogy saját magát magasztalja fel. Mikor Isten szól, akkor az ember mindig porba hullva magasztalja az ő dicsőségét.

Vajon ilyen-e a te imádkozásod?

IMÁDKOZZUNK: Urunk, szólj hozzánk szükségeinkhez képest! Taníts hallgatni jelenlétedben, hogy kegyelmed erejében indulhassunk felismert akaratod teljesítésére e napon is. Az Ur Jézus Krisztus érdeméért kérünk. Ámen.

Hughes J. Vilmos, Texas

5