Csendes Percek, 1964 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1964-01-01 / 1. szám

CSÜTÖRTÖK, JANUÁR 2.

Olvassuk: Zsolt. 139:1—12.

»Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem és a te jobbkezed fogna engem.« (Zsolt. 139:9—10.)

Gyermek koromban, amikor éjjel vagy hóviharban kellett a nagy pusztaságokon át utaznunk, gyakran megtörtént, hogy utat tévesztettünk. Elveszett és összekuszált állapotunkban apánk mindig azt mondotta: »Ne próbáld a lovakat irányítani most: jobban tudják azok az utat, mint te. Engedd meg a gyeplőt inkább, s meglátod, egyenesen haza fognak vezetni.«

Közülünk sokan azt gondolják, hogy mi tudjuk a legjobb utat, mely az élet nagy pusztaságán át célba visz. Görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy mi szabjuk meg az irányt, mi igazgassuk a magunk sorsát. És igy veszünk el...

Mennyivel bölCsebb dolog Istenre bízni életünk irányítását. Ő ismeri az utat, minden sziklát, minden szakadékot. Ismeri a füves legelőket is, a kies vizeket, a védett ösvényeket. Talán nem úgy fog vezetni, mint ahogy azt a mi véges értelmünk szerint elgondoljuk, de biztosak lehetünk afelől, hogy mennyei otthonunkba megérkezzünk.

IMÁDKOZZUNK: Megváltó Pásztorunk! Taníts meg bennünket hűségesen követni Téged, mint juh követi a pásztort. »Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem; vigyenek el a te szent hegyedre és hajlékaidba.« Annak az érdeméért kérünk, aki így tanított imádkozni: »Miatyánk ki vagy a mennyekben.« Ámen.

— Kinek szíve Istenre támaszkodik, biztonságban lakozik az._ Lockhart O. (Brit Kolumbia)

4