Csendes Percek, 1964 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1964-03-01 / 2. szám

SZOMBAT, ÁPRILIS 11.

Olvassuk: Fii. 3:1—21.

»Isten iránt való buzgóság van bennünk, de nem megismerés szerint.« (Róma 10:2.)

Bámulhatjuk napjainkban is azt a buzgóságot, melyet egyik-másik tévelygő szektánál — mint pl. a »Jehova tanúi« — láthatunk; mégsem kell irigyelnünk. Istennek nem sok öröme van benne. Valaki ugyan azt mondotta, hogy inkább akarok buzgóságot értelem nélkül, mint értelmet buzgóság nélkül.« Ha azonban ezt nem azokra értette, kik csak értelmükkel akarnak hinni, akkor a valóságnak igen melléfogott.

Pál a maga tapasztalatából ismerte a buzgóságot. Fájlalta is egész életében. (I. Tim. 1:13.) Ilyen buzgóság miatt vesztette hitelét a keresztyénség a világ előtt. Ez hozta létre azt a »szent inkvizíciót« is, mely kínzókamarákkal igyekezett a szerinte eltévelyedett lelkeket akaratuk ellenére is beterelni az üdvösség »aklába.« Ha a valódi »mgismerés« forrásából merített volna, látnia kellett völna, hogy ott a Pásztor a maga »juhairól« beszél. Ez meg csak megvadult, a nyájtól elkóborolt disznókat látott, melyeket furkósbottal, ostorral remélt a kondába beterelhetni.

Aki abban látja az egyház feladatát, hogy oda minél többen tömörüljenek, mert ez tán anyagilag, vagy politikai céllal kifizetősebbnek ígérkezik, az Krisztus nyáját sertéákondává alacsonyítja le. Ő nem »hajt«, hanem »hív.«

IMÁDKOZZUNK: Urunk Te gondoskodtál róla, hogy Igédből megismerjünk Téged s megtartó akaratodat. Őrizz attól a buzgóságtól, mellyel öntudatlanul az ördögnek szolgálnánk. Ámen.

Nagy István (Winnipeg)

44