Csendes Percek, 1963 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1963-01-01 / 1. szám

SZERDA, JANUÁR 9.

Olvassuk: Zsoltárok 25:1—11.

»Nyomorúságomban az Úrhoz kiélték és meghallgata engem.« (Zsoltárok 120:1.)

Minden kor fiának, még a vad törzseknek is közös jellemvonása az, hogy hisznek egy láthatatlan Erőben, egy Nagy Szellemben. Időnként mindnyájan úgy érezzük, hogy oda kell járulnunk ehhez a Felső Valósághoz, azaz imádkoznunk kell. Ez hozzátartozik az emberi természethez.

A biblia, különösen a Zsoltárok könyve tele van imádságokkal. Olvassuk, amint Mózes, Sámuel, Illés, Ésáiás, Dániel és a többi ó-szövetségi próféták imádkoztak. Az új-testamentumi időkben olyan hívő emberek, mint János, Jakab, Timotheus és Pál buzgón imádkoztak.

Ezt cselekedte Jézus is. Az imádság napi szükséglete volt. »És lön azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el« — írja Lukács. Ezt Jézus gyakran cselekedte, mert érezte, hogy szüksége van arra, hogy együtt legyen Atyjával.

Az imádkozással kapcsolatban nem tudunk megfelelni minden kérdésre, de nekünk keresztyéneknek elegendő Jézus példája. Ha Őneki szüksége volt az imádságra, mennyivel inkább van nekünk.

IMÁDKOZZUNK: Édes Istenünk, taníts minket imádkozni. Add meg nekünk, hogy életünket csak olyan dolgoknak szenteljük, amelyek Neked tetszenek és amelyek a Te szent Fiad az Úr Jézus Krisztus szellemét sugározzák. Az Ő nevében imádkozunk. Ámen.

— Az imádság által Istentől új erőt nyer életem. — Harold Gamet Black (California)

11