Bogdányi Gábor, Fabiny Tamás, Prőhle Gergely szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 15 (2009). Különszám

Hozzászólások teológiai szemszögből - PÁTKAI RÓBERT: Az egyház léte a küldetése

Nem kis veszéllyel jár az a magabiztos vállalás, hogy „a lelki kérdéseken túl abban is útmutatást adjunk, milyennek szeretnénk látni a jövő egyházát" - hacsak nem arra szorítkozik ez az igyekezet, hogy a körülmények sokszor tőlünk, akaratunktól, terveinktől független változásaihoz érzékenyen alkalmazkodva formálja önszervező evangélikus egyházát, ezáltal mintegy példaként, tehát nem pátoszos tekintélyként legyen segítségére az önmagát kereső magyar társadalomnak. Ezen a helyen talán helyénvaló idézni (mintegy összefoglalásul) Vájta Vilmos professzor e tárgyban kifejtett frappáns véleményét. „A felnőtt, öntudatos Krisztus-hívők karizmatikus szolgálatának sokfélesége fogja a jövő egyházát hordozni s megmutatni a Krisztus-forrásban a jövő egyházának egységét. A tekintélyegyház típusa helyébe a mai társadalomban egy új típusú egyházegység fog lépni, amely nagymértékben az ősegyház forrásából fakadó közösségi életnek a megújulását fogja jelenteni. A »tömegtársadalom«-ként ismert mai társadalomban az emberek az embertársat keresik, a felebarátot a bürokratikus gépezet helyett (ugyan hány lelkészi hivatal esik ebbe a kategóriába?), a személyes közösség megtapasztalását. Ma szociális jelenség a kis csoportok kialakulása. Aki még mindig a régi népegyház tömegmozgalmainak álmában ringatja magát, az valószínűleg kétségbeejtőnek tartja az egyház kis csoportokra való »felbomlását«. A forrásból élő hívő emberek azonban ezekben a változásokban is meg fogják találni a megújulás lehetőségét. Öntudatos, érett, felnőtt hitéletnek olyan egyházi struktúrákra van szüksége, melyekben a sokféle karizma kibontakozhat. Csak ez tudja az egyház egységét a jövőben biztosítani. Elszigetelt, magukra maradt kegyelmi ajándékok szakadáshoz vezetnek. Helyette az egyház egyetemessége a sokféle kegyelmi ajándékok egybefonódását követeli."

1 Az iménti egyházi jövőkép, de a mindennapi élet tapasztalata is világossá teszi, hogy a zavartalan népegyházi helyzet nemcsak idejétmúlt, de egyszerűen ma már nem létezik. A nyugat-európai evangélikus többségű országokban is (Skandinávia, balti államok, Németország) átalakulóban van. Hazánkban a negyvenéves szovjet típusú diktatórikus rendszer tett pontot a népegyházi struktúrára. A „népegyház" fogalmát abban az értelemben használom, amely szerint a „kereszténységnek" és az államnak, a népnek a komplikációmentes azonosulását jelenti. Az állam olyan hivatalos, segítő szerepet vállalt (mint például az egyházi adó behajtása, egyházi törvényszékek ítéletének foganatosítása), amely az emberek számára nyilvánvalóvá tette állampolgár mivoltuk és a kereszténység szoros kapcsolatát. A családok „kereszténysége" ugyanolyan természetességgel hozzátartozott az élethez, mint a himlőoltás. Nem volt probléma, hogy valakit megkereszteljenek, hitoktatásban részesítsenek, egyháztagnak tekintsenek. A II. világháború végéig népegyházi helyzetünket meglehetősen természetesnek fogtuk fel. Tudom, hogy voltak áldott kivételt képező lelkészek, de az a lelkésztípus, amely az akkori évtizedek átlagának számított, nem volt „lélekmentő". Nem annyira emberek hitbeli megnyerésére igyekezett, hanem a gyülekezeti és egyházi gépezet fennakadás nélküli folytatására. A gyülekezeti munka elképzelhető volt anélkül is, hogy embereket meg kellett volna nyerni Jézus Krisztusnak. Ez veti fel számomra a lelkészképzés minőségének kérdését. Nemcsak csodálkozom, de megdöbbentőnek tartom, hogy erről az alapdokumentum nem tesz említést. Szó van